2016. szeptember 19., hétfő

Bezárjuk kapuinkat!

Kedves Olvasók! 

Mint észrevettétek, az utóbbi időben nagyon megfogyatkoztak a fejezetek közzétételei. Ennek több oka is van, melyekbe részletesen nem mennénk bele. Viszont, ezen üzenetünkkel rossz hírt kell közölnünk: Az Álarcok Mögött című blogregényünk ezennel bezárja kapuit. Akik eddig követtek minket, azoknak nagyon hálásak vagyunk, és hogy ne csak rossz hírrel szolgáljunk: a fejetekben ti magatok is továbbfűzhetitek a szálakat ;). 

Viszlát és köszönünk minden támogatást! :)

2016. június 25., szombat

29. Fejezet - Micsoda véletlenek :D

Október 9., Szombat

- Én minek is ülök itt? - értetlenkedett Gray, amikor már vagy fél órája hallgattuk Tegumi uncsi szövegét a szeretetről... És igen, éppen arról dumál, hogy mennyire szereti a mi osztályunkat, és hogy mennyire sok poént csináltunk együtt. A csillámos dolog is úgy lett beállítva, mintha az ő ötlete lett volna, és hogy mennyire jót röhögött velünk együtt az egész sztorin.
- Azért, hogy megakadályozd az emberölést, amire pár másodpercen belül sor fog kerülni - dünnyögtem, a fejemet támasztva, és a villával szinte csak kotorászva a kaját.
- Drága Síra-chanom. Van valami baj, talán nem vagy éhes? - hajolt közelebb hozzám, én meg ezzel a lendülettel hajoltam hátrább, így már teljesen rámászva Grayre, de szerencsére a srác volt olyan rendes, hogy nem szúrt ki velem és nem mondott vagy csinált semmit sem. - Megetesselek én? - vette ki a kezemből a villát, majd felszúrt rá egy húst és elkezdett vele felém hadonászni. - Mond, hogy "Á". És itt jön a repülő.
- Na ebből elegem van! - pattantam fel, majd Gray is felállt egy "Na, végre vége!" dumával, amihez csatolt egy sóhajt is.
- Gray, leülsz! - szólt rá egyből apám.
- Igenis - vágta vissza magát a székbe a srác.
- Síra, kicsi leányom, kérlek, foglalj helyett te is, és...
- De nekem ebből elegem van! Itt megjátszom ennek a.... selyemfiúnak, akitől alapba hányok, hogy mennyire, de mennyire imádom, és ettől csak még jobban hánynom kell! Tőled meg alapba felfordul a gyomrom! - vágtam vissza magam én is a székre.
- Síra-chan, nem illik így beszélni édesapáddal - vette nevelőire a figurát Tegumi.
- Tömje már végre a fejébe a kaját és haladjunk! Én ezt nem bírom... - fogtam ismét a fejem.
- Síra, azonnal kérj bocsánatot! Mégis hova gondolod magad, de most már tényleg! Van fogalmad, hogy kinek vagy a lánya?! Te nem viselkedhetsz úgy mint az átlag emberek, te sosem leszel egy átlagos ember! - üvöltözött apám, majd diplomatikusra vette a figurát, és Tegumi felé fordult. - Bocsánat, ma nem érzi jól magát.
- Ó, nagyon is tudom, hogy milyen, amikor igazán örül. Volt alkalmam megtapasztalni egy kis sötét irodában - suttogta Tegumi, de direkt úgy, hogy én halljam, a következő pillanatban pedig Gray átnyúlt az asztalon, majd a majom ingének nyakát megragadva közelebb húzta magához.
- Még egy ilyet mer mondani, és garantálom, hogy az lesz életének utolsó szava! És ha még egyszer csak meg meri közelíteni, esküszöm, hogy addig kergetem az őrületbe, míg csak könyörögni fog a retkes kis szánalmas életéért! - engedte el hirtelen a tanárt, aki csak nevetgélve ült vissza a helyére, majd elkezdte apa vállát paskolni.
- Hát milyen viccesek ezek a mai kölyök, el sem hiszem, olyan kis aranyosak - veregette tovább a vállát nevetve. Kényszer nevetve, ezt hozzátenném. De, ez a megmozdulás mégis mi volt Graytől? Nem szokott ő ilyeneket csinálni...
- Jaj, véletlen volt - nevettem fel kínosan, amikor véletlenül, de tényleg véletlenül ráborítottam apára a kávét.
- S-semmi baj, csak ez... éget egy picit - sziszegett apa, mi meg Grayyel alig bírtuk visszatartani a nevetést, főleg akkor, amikor Tegumi elkezdte legyezgetni papírzsepivel. :D
- Hupsz, tényleg, bocs! - próbált sajnálkozva nézni Gray, amikor "véletlenül" kirúgta Tegumi alól a széket, a férfi... miket beszélek, ez férfi?! Na mindegy, a lényeg, hogy úgy seggre esett, hogy rendesen beszakadt a járólap. :D
- Jaj, de ügyetlen vagyok - nevetett tovább áll és alattomos módon Takumi, miközben megpróbálkozott felállni a földről, viszont Vitany megharapta a kisujját. :D - Haha, de aranyos kiskutya - sziszegte a fogai között, még mindig óriási vigyorral az arcán, majd Vity beleugrott az ölembe, és ráfeküdt a mellső lábaira, míg a fenekét felfelé tartotta, és konkrétan elkezdte rázni a cuki kis hátsóját Tegumi felé. :D
- Szevasz, te kis drágaság! - vette ki az ölemből Gray a kutyimat, majd a magasba emelte, és amikor apa Tegumira nézett gyorsan a szájába adott egy combot, majd lerakta a földre. - Ügyes kislány - veregette meg Vity fejét finoman, a kutya meg felrobogott az emeletre a szerzett zsákmánnyal. :D
- Khm, szóval. Ki kér egy kis teát? - köszörülte meg a torkát maga alá húzva a székét Tegumi. - A japánok teát isznak, nem? Ja, én is japán vagyok.
- De nadzson zseni vagyol má' - jegyezte meg mellettem Gray halkan, én meg tényleg alig bírtam visszatartani a nevetést, sőt nem is ment, szóval a homlokomnak támasztottam a kezem, miközben a tányéromat néztem, és röhögtem. Hát ez a Gray totálra hülye. :D
- Síra, minden rendben? - kérdezte apa, mire csak felkaptam a fejem.
- Hogyne! Csak lenne egy kis problémám - tettem hozzá mégis, mire három kíváncsi szempárt kaptam. - Ez itt micsoda? - böktem a villámmal egy zöldes színű és kígyó formájú izére. - Úgy néz ki, mint egy élő organizmus.
- Hát de hülye vagy, az spárga - kapta ki a kezemből a villát Gray, majd felszúrta a villára a spárgát, amit eddig azt hittem, hogy kötözésre használnak, majd a számba nyomta, a következő pillanatban pedig röhögve csapkodta az asztalt. Igen, nos nem ízlett a spárga, ezért kiköptem, csak pont homlokon találtam apát vele. :D
- Hülye Gray, én nem szeretem a spárgát - vertem fejbe nevetve.
- Mo... most m-már... tudjuk - röhögött még mindig, majd jobbnak látta, ha inkább felül és a Takumi által készített teát megkóstolja.
- Bocsi, véletlen volt. Nem tudtam, hogy nem szeretem - néztem sajnálkozva apára, aki csak mosolyogva rázta meg a fejét, miközben egy szalvétával leszedte a homlokára ragadt kaját. :D Egyébként, úgy nézett ki, hogy Gray is köpködős kedvében volt, mivel amint megkóstolta a teát, rögtön vissza is köpte a csészébe, majd diszkréten felállt a helyéről és elindult a csap felé, de megbotlott valamiben, ezért az egész csésze tartalma, ami megjegyzem forró volt, beleborult Tegumi nyakába.
- Hoppá. Kajak véletlen volt, két ballábas vagyok. Bocsesz? - nézett a japán tanáromra egy hatalmas mosoly közepette, én meg láttam már rajta, hogy már rég elfogyott a türelme, de azért mosolyogva fordult hátra.
- Ugyan, semmi baj sem történt, balesetek és véletlenek mindenhol vannak.
- Bár, ezek a véletlenek eléggé gyanúsak - nézett rám majd Grayre összevont szemöldökkel apa, mi meg csak mosolyogtunk egyet. Persze, tiszta ártatlan mosoly volt. :D - Nos, szerintem együnk süteményt. Ma hoztam a cukrászdából és állítólag isteni - indult meg a hűtő felé, Gray meg pont jött vissza, és az fura volt, hogy apa odasúgott neki valamit, mire Gray csak megvonta a vállát.
- Mit mondott neked? - kérdeztem rögtön, amikor Gray visszaült a helyére.
- Ki? Nem beszéltem senkivel - nézett rám csodálkozó tekintettel.
- Te nem is, de apa mondott neked valamit - váltottam át fura tekintetre.
- Mikor? Most? - kérdezett vissza, még mindig értetlenül, mire csak bólintottam egyet. - Nem mondott semmit sem, csak látott valamit a földön, ezért tűnhetett úgy, hogy beszélt hozzám, de nem volt semmi.
- De akkor te bolond vagy, vagy mi? - nevettem el magam. - Csak úgy random vonogatod a vállad?
- Tudod milyen nehezek a porszemek? - fordult ismét felém, én meg csak értetlenül nevettem el magam ismét.
- Síra-chaaan - kezdett el nyávogni ismét Takumi, engem meg ritmusra rázott ki a hideg. - Velem is beszélgess ilyen bizalmasan. Bár azzal sincs semmi bajom, ha nem csak beszááüüöüó! - az utolsó szavára csak pislogás nélkül meredtem rá, majd mivel Takumi a szájába harapva mutatott lefelé, lenéztem az asztal alá, majd hirtelen Grayre, aki tök nyugodtan eszegette a sütijét, miközben... Hát, asszem Gray ezen tette egy kissé buzisra sikeredett, mivel Takumi "gyenge pontjára" taposott rá, és nagyon úgy néz ki, hogy tiszta erőből.
- Valami baj van, tanár úr? - nézett rá csodálkozva Gray, de a szemében tisztán látszott a sunyi és egyben gonosz vigyor.
- N-nem - rázta a fejét hevesen Tegumi. - Semmi, igazán semmi, csak... - itt nyelt egy nagyot, míg apa érdeklődve, Gray pedig felvont szemöldökkel nézett vissza rá -, azt hiszem, a lábamra léptél. Megtennéd, hogy kissé arrább teszed a lábad?
- Ja, bocs. Így gondolta? - mosolyodott el Gray, Tegumi meg szinte sírva kezdett el bólogatni, majd hirtelen felsóhajtott, amikor apa benézett az asztal alá, Gray meg tovább eszegette, halál nyugodtsággal a sütijét.

***

    Tegumi hála az égnek ezután elment. Vagyis, úgy ahogy, de elment. Kétszer fordult vissza, és mind kétszer valamit elfelejtett nekem mondani, ami szokás szerint perverz volt és én nem fogtam fel, viszont először hamar elment, mivel meglátta, hogy Gray kijön a konyhából, majd eléggé fenyegető szemekkel néz rá. Másodjára az volt az indoka, hogy itt hagyta a pénztárcáját, és kábé húsz percet maradt még, és szerintem maradt volna tovább is, ha Gray nem kezd el köhögni a lépcső felénél járva, miközben a korlátnak támaszkodva néz minket. Tegumi egyébként fogta a célzást, és ezután nem jött vissza, azonban ezt még mindig nem tudom hova tenni Grayben. Most mi ez a nagy védelem, vagy mi? Meg tudom magam védeni, legalábbis egy ilyen selejtes tanárral szemben biztosan nem lesz gond, de már ő is elkezdte azt, amit Bonti és Krisztán is csinál nap mint nap, ha megkezdődik a japán óra. 
- Síra, sziaaaaa! - ugrott a nyakamba hátulról Zera. 
- Szia. Mit csinálsz erre? - fordultam felé. 
- Úú, kutyiii! - kapta fel Vityt a földről, majd elkezdte puszilgatni és ölelgetni, szegényemből teljesen kiszorította a szuszt is. - De jó illatod van - nyomta az orrát Vity bundájába. - Bár nem póni, de nekem is kell egy ilyen szőrgombóc. 
- De nézd a jó oldalát: tuti lehet kapni póni kutyarucit - mosolyodtam el, mire Zera csak nevetve vetette magát ismét a nyakamba. - Hol voltál, amúgy? 
- Úú, tudod... - kezdte el a két mutatóujját összeütögetni, miközben fülig elpirult. - Csak a barátomnál, hehe.
- Tényleg? Ki a barátod? - lepődtem meg, vagyis azon, hogy ő meg Kíra mennyire gyorsan képesek pasit váltani. 
- Rávezetlek - kacsintott, majd ugrálva vett egy nagy levegőt. - Magas, A-s, világos haja és szeme van, éééés.. Kosarazik.
- Kuroro? - raktam össze az alakot a leírtak alapján, bár, a kosarazásból és magasságból következtettem leginkább.
- Úú, igen! - tapsikolt Zera, még mindig totál vörös fejjel.
- És mióta tart? Nem láttalak titeket a suliban együtt - elmélkedtem, de nem, egyáltalán nem jut eszembe olyan alkalom, hogy ők ketten lettek volna.
- Úú, Kurival még csak most jöttünk össze - tapsikolt még mindig, és, ez most komoly? "Kuri"?! :D
- És a srác belement ebbe a becenévbe? - kérdeztem vissza, nevetve.
- Ühüm - bólogatott hevesen Zera. Háááátttt....öm.... :D
- Okés, okés, mindent vágok én - nevettem tovább, majd eszembe jutott valami. - Várj, egy infót hamarabb tudtam meg, mint Kíra? - a kérdésemre Zera csak mosolyogva bólintott egyet.. - Be kell szereznem egy páncélszerkót hétfőre...
- De, de, de, de, de várj! - kapta el a kezem hirtelen. - Nem akarom, hogy megtudja.
- Ha? - döbbentem le teljesen. - Mégis miért nem? Nem az lb-d?
- D-de, csak... - sütötte le a szemét. - Neki is bejön Kuri, és... Szóval, ne mond el neki, rendben?
- Oké, persze, de... - bólintottam még mindig sokkolva. - Nem hiszem, hogy ezt titkolnod kellene, vagyis... Jaj, ne, megint nem fogok aludni, ha megtudja, hogy dobta a még nem is pasija...
- Majd elmondom neki, csak még nem tudom, hogy hogyan - mosolyodott el, mit sem reagálva az utolsó mondatomra, vagyis... szerintem fel sem fogta az utolsó mondatomat. - Most megyek, sziaaa! - ugrott a nyakamba ismét, majd hirtelen elengedett és elgaloppozott, pont úgy, mint a pónik. Ajaj, ez nehéz menet lesz... Előre érzem.  

Ayame

2016. június 17., péntek

28. Fejezet - A visszavágás csodája. „Elhitted", nem igaz? ;)

Október 8., péntek

    Csak úgy mellesleg, tegnap délután nem sok minden történt. Feltételezzük legalábbis ezt, mivel addig okésban vagyok, hogy megbeszéltem magammal, na meg Graynek is benyögtem valami olyasmit, hogy kedves leszek apával, de ez annyira nem jött össze. Leírni nincs kedvem, de a lényeg annyi, hogy megtiltotta, hogy kávét igyak, ugyanis egy nagykövet lányaként nekem példát kell mutatnom, meg a többi blablabla. Fú, de pont leszarom, basszus. Mellesleg, mit vár?! Most várjam meg, míg valami értelmes emberke el akar majd rabolni, csak mert az apám a nagykövet, és mert biztos kifizet értem egy vaskos kis összeget?! Bocs, nekem ehhez nincs kedvem...
    Amúgy, csak, hogy tisztázzuk a napokat, péntek reggel, és a fürdőben próbáltam roppant értelmesen megmagyarázni magamnak, hogy apám egy barom. Mellesleg, amikor éppen végeztem a fogmosással, rájöttem, hogy a fürdőnkben lévő szekrényen, melyben a törcsiket és mi egyéb cuccokat szoktuk tárolni, egy akkora tükör van, ami az egész szekrényajtót beteríti. Mielőtt felöltöztem volna (még pizsiben voltam, mielőtt elkezdenél azon filózni, hogy mégis miért mos fogat Síra full meztelenül), megálltam a tükör előtt.
- Te mégis mit csinálsz?! – pillantottam meg a tükörben Grayt, amint értetlen fejjel támasztja az ajtót.
- Vizsgálódok – feleltem, tök komoly hangon.
- Aha... Ha?! – értetlenkedett tovább.
- Szerinted is kicsi a mellem? – kérdeztem, egy hatalmas sóhaj után.
- Ha??!! – tette fel ezt a roppant értelmes kérdést ismét, csupán annyi különbséggel, hogy most még kiakadás is társult az értetlenségéhez, és eltűnt előle az „Aha” szavacska.
- Gray, mond meg! Tényleg igaz?! – rohantam oda a sráchoz, majd két kézzel megragadtam a vállát és elkezdtem idegbetegen rázni.
- Ez... kicsit komplikált – nyelt egy nagyot Gray, mire én csak idegesen belöktem a fürdőbe, bezártam az ajtót és most én támasztottam meg a hátamat a bezárt ajtón, és még karba is tettem a kezem, jelezve, hogy innen rohadtul nem fog szabadulni, míg nem nyögi ki a választ.
- Innen akkor sem mész ki addig, ameddig nem válaszolsz! – húztam össze a szemöldököm, megismételve az előbbi gondolatomat hangosan is.
- Khm, ezt nem biztos, hogy tőlem kellene megkérdezned... – köhögött minden szava után. Egyébként, kicsit sem volt levágós, de sebaj. Plusz, eléggé unott tekintettel néztem rá, szóval egy nagyot sóhajtva folytatta: – A korodhoz mérten talán egy kicsivel nagyobb van, mint az átlagnak, de...
- Köszönöm – bólintottam, majd sarkon is fordultam és gyorsan beszántottam magamat a szobámba, ahol mellesleg fel akartam öltözni, de volt olyan kedves és aranyos az én édes kis Vitany-m, hogy rátehénkedett az ágyon felejtett darabokra, tehát kezdhettem előröl a keresést...
Amúgy, én magamtól keltem fel? Vagyis ez nem kérdés, hanem kijelentés akart lenni, de ezzel csak az a probléma, hogy már ősidők óta nem láttam a telómat. Ó, hogy az a teljesen elcseszett gondolkodású, mihaszna, semmirekellő, irritáló Bonti!
- GRAY!!!! – vetettem neki magamat a szobám előtt álló korlátnak, majd kissé kihajolva rajta elüvöltöttem magamat. A srác tök aggodalmas képpel vágódott ki a konyhából, és elkezdett engem keresni. A századik eshetőség volt neki egyébként az emelet. Csak úgy mellékesen súgom ezt meg. – Add ide a telódat! – a mondatom kiejtése után csak előhalászta a zsebéből a telefonját, majd feldobta hozzám az emeletre. Merész, mellesleg, szerinte kómásan képes is vagyok elkapni. Ja, már elkaptam, itt van a kezemben. Akkor mindegy. Kicsöng. Kicsöng. És még mindig csak kicsöng. De rohadtul nem hallom, hogy a házban szólna bárhol is. Hát persze, még szép, hogy lenyúlta az a... Fú, de kitekerem a nyakát, de erről is jut eszembe, el is megyek hozzá!

***

- Te... Mit keresel itt?! – akadt ki Bia, amikor már fél éve ráfeküdtem a csengőjükre.
- Bonti? – tértem rögtön a lényegre, Bia pedig csak meglepetten mutatott fel az emeletre. Tiszta önkényesen beviharoztam a házba, majd felrohantam az emeletre, és tök random (kopogás vagy bármi más nélkül) kivágtam a srác szobájának ajtaját. Bonti mellesleg az ágyában feküdt, és hangosan hallgatta a zenét, miközben értetlen pillantásokat lövellt felém.
- Hah, te tényleg nem vagy százas – ült fel az ágyában röhögve, mellesleg...
- Ühüm, tényleg – bólintottam, csípőre tett kézzel, majd odamentem mellé, és kikaptam a kezéből a telómat. – Csak ezért jöttem, bocs, hogy megzavartam a kis magánszférádat! – fordultam sarkon ingerülten, majd becsaptam magam után a srác ajtaját és a még mindig értetlenül, a lépcső aljában álló Bia mellett elviharozva, elindultam a suliba. Ch, mégis mit képzel ez magáról?! Nem elég, hogy lenyúlja a telómat a semmiért, de még cseszi is azt visszaadni, majd szó szerint én vagyok a hülye, csak mert őfelségének nem tetszett, hogy nem kutathat többet a telefonomban. Mellesleg, mit is nézett ez meg? Még szerencse, hogy annyira megleptem, hogy elfelejtette kitörölni az előzményeket. Na, akkor lássuk... Mi?! Én megfojtom! Mégis mi a halál köze van ahhoz, hogy én mit beszélek Krisztánnal? Fú, lassan kezdem átérezni, hogy miért akadt ki akkor Krisztán. Nem véletlenül, rohadtul idegesítő, amikor csak úgy belenyúlkálnak a tulajdonodba. „Nem minden poén poénos.”, hát igen, ezzel most értek de rohadtul egyet. Nehéz beismerni, de egy valamiben még Krisztánnak is igaza lehet.
- Amúgy, neked kiabálok már évezredek óta, tök fain, hogy cseszel meghallani – lépett mellém az emlegetett szamár, nagyot ásítva. Szuper, látom, az életkedve megint fullos. – Most csináltam valamit, vagy mi van?! Láthatatlan lettem?! – kérdezgetett tovább, egyre jobban kiakadva.
- Nem, csak nem éppen vagyok beszélős kedvemben – szólaltam meg végül.
- Se tegnap, se azelőtt, meg úgy általánosságban, neked sosincs kedved semmihez – ásította ismét, de ezt a cselekedetét megspékelte egy jókora nyújtózkodással is. – Most lepődjek meg, hogy megint van valami kínod?
- Ha ennyire nem tetszik, tedd meg, hogy leszakadsz rólam – vettem gyorsabbra az iramot, majd sikeresen le is hagytam a srácot. Remek, jól kezdődik a mai nap is. Remélem a képeimet nem nézte meg, mivel van ott egy bizonyos valami, amit nagyon nem szeretném, hogy bárki is lásson. És még mielőtt kitalálnád, hogy valami hű de „olyan” kép, most leszögezném, hogy csak egy igen féltett titkom, amit máshol elég nehéz lenne tárolni.
- Jó reggelt, szépséges Síra-chanooom – nyávogta mellém magát az aulában Tegumi. Válaszra sem méltattam amúgy. – Képzeld, édesapád meghívott holnap délutánra, egy ebédre. Hozzátok. Nagyon boldog vagyok, hogy a szombatomat is veled tölthetem majd – vinnyogott tovább, és mintha egy pillanatra perverz vigyor jelent volna meg az arcán. Viszont ezután szó szerint boldog ugrálásba kezdett. Hát... Oké?
- Velem aztán biztos nem... – dünnyögtem végül magamnak, majd a szekrényembe bevágtam mindent, amit csak lehetett. És igen, a táskámat is. Ha esetleg megint megunom Bonti baromságait, akkor ne adjak már neki esélyt a visszarángatásra.
- ... akkor, megváltoztatták – csíptem el ennyit Karamell mondatából.
- Mit? – kérdeztem.
- Ja, csak ezt a baromságot – legyintett Zero a padon ülve. – Előbb lesz az ügyességi, utána a teszt.
- Szuper – bólintottam, tök „lelkesen”.
- Valaki nem látta azt a kétméteres agyatlant?! – vágódott be a terembe Kíra is.
- Nem, csak egy 140 centis sakált, aki mellesleg éppen most borotválta le magáról a szőrzetét. Mi van, Sakál, beragadtál a szoligépbe? – röhögött fel Karamell, majd büszkén vette tudomásul, hogy Zeronak is tetszett eme csodás beszólása, mivel a srác eszeveszettül - röhögve, természetesen - ütögetni kezdte Karamell vállát. Gondolom én, ez elismerés akart lenni.
- 170 vagyok, és veled nem vagyok hajlandó tárgyalni! – fújtatott Kíra, karba tett kézzel. Mellesleg, nincs rajta semmi érdekes, ha azt nem vesszük számításba, hogy tiszta vörös kiütésekkel van tele az egész csaj. Plusz, miért is nem szól jobban vissza Karamellnek?
- Én meg 180 vagyok és csak te képzeled be az agyatlan dumát – sétált el a lány mellett halál nyugodtan Krisztán.
- Ch, érdekel is engem! Mozogj! – ragadta meg a srácot a ruhája nyakánál fogva, majd elkezdte kirángatni a teremből.
- Hallod, cseszettül rosszul jársz, ha felb***od az agyam! – fenyegetőzött Krisztán, de Kírát ez roppantul hidegen hagyta. Aha, hát oké. Erről ennyit, amelyik kutya ugat, nem harap. Bár, ez nem minden esetben igaz Krisztánra. Volt már olyan megmozdulása, hogy képes lett volna arra, amire most célzott, de még valahogy időben higgadt le.
- Ennek most mi kínja? – lépett be a terembe Zeririn is, vele pedig ott volt Stella és Zera is. És... Bonti. Ch, remélem megint a csapatválasztós dolog jött be, mert most már igazán szeretnék bele menni én is.
- Gyerekek! Kiosztanám a mai napra szükséges menetlevelet – nyomott minden csapat egyik tagjának a kezébe egy-egy kis füzetecskét tök gyors iramban, majd a hirtelen jött bejövetele után hirtelen is távozott. Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy: fő, hogy ő az ofőnk.
- Akkor, hajrá, végezzünk ezzel a szarral minél előbb – indultak ki a teremből a többiek, és az áradattal együtt Bonti is megindult, viszont nekem eszem ágában sem volt vele tartani. Tudod mikor, nem érdekel már ez a hülye verseny, felőlem már lehetünk utolsók is, az is hidegen hagy. Viszont, a mai húzása miatt... Nem is, az eddigi húzásait most nagyon vissza fogja kapni. És méghozzá ma. Tegnap is felvetettem, de ma már terveim is vannak. Nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, óhó, hát hogy is ne. Ő sem nagyon erőltette meg magát eddig, és még mindig tök örülök neki, hogy fogalmam sincs, mégis mi a kínja velem. Illetve tudom, de nem hiszem el, hogy azon képes felkapni a vizet, hogy nem ő tudta meg a dolgokat elsőnek. De amúgy, hol korrekt ez már? Ő elvárja, hogy én mindenről beszámoljak, még arról is, hogy mit evett tegnap délben a kutyám ükanyja, de én rohadtul nem tudok róla azon kívül szinte semmi mást, hogy Blackwell Bontinak hívják, és box-mániás. Ezek után miért is ő van felháborodva, miért is az ő kis lelke van megsértve? Lehet, hogy a nőkre mondják, hogy béna a logikájuk, de ennek sem kutya, hacsak nem azért ilyen, mert jól titkolja, hogy valójában egy nő.
- Mozdulj már meg! Nincs kedvem sokáig itt dekkolni – jött vissza Bonti a terembe, viszont az a baj, hogy erre mondatára igazat kellett adnom. Én sem akarok itt megöregedni, azonban ettől még nem lesz olyan könnyű neki velem a mai nap folyamán. Fogtam magam, lepattantam az asztalról, majd halál csendben elvonultam a srác mellett, miközben kivettem a kezéből a menetlevelet, majd amikor felfogtam, hogy a 10/A-ba kell mennünk, hasba vágtam a srácot, úgy adtam vissza neki az előbb elkobzott tárgyat. – Remek, megint előteremted a hangulatot – ch, én teremtem elő a hangulatot, de most komolyan.
- Sziasztok, már vártam rátok – mosolygott ránk kedvesen az első állomáson várakozó Ursula. Milyen kedves kedvében van most. Mellesleg, én most fordulok ki, de menten. Miért van az a lekicsinyített farkasember rózsaszín, kötött pulcsiszerűségben? És miért néz rám olyan szemekkel, mint akire mindjárt rá akarja vetni magát? – Az első feladatotok igazán egyszerű lesz.
- Ezzel? De most komolyan, úgy nézünk ki, mintha ezzel bármire is lehetne menni? Akár egyszerű, akár nem, ezzel aztán még egy ülési gyakorlatot sem lehetne végrehajtani – titulált engem háromszor is egymás után tárgynak Bonti. Nem baj, mondjad csak, mondjad. Nagyon nem tudsz vele elérni semmit, de te sem láttad még az igazán ideges Sírát, hozzá viszont a te nagyon „profi vagyok, igen, én vagyok a profi” boxolási tehetséged is kevés lesz.
- Nos, hallottam az esetetekről, emellett nem különösebben izgat, tehát folytatnám a feladattal – legyintette le a srácot Ursula, én meg elnevettem magam. Ez kellett már neki, végre valaki, aki lehűti azt a forró kedvét. – Nos, itt vannak ezek a könyvek – tett mindkettőnk fejére egy-egy könyvet –, ezekben pedig egy-egy tojás található – spékelte meg a könyves cuccot egy-egy hamutartóval is, melyben igen, tényleg ott voltak a tojások. – A feladat az lenne, hogy ezen az akadálypályán átjussatok úgy, hogy a könyvről nem csúszhat le a hamutartó. Ha ez megtörtént, újra kell kezdenetek, viszont ahányszor hibáztok, annyiszor vonok le a maximum pontszámból. És nehezítésnek – adott a kezünkbe egy botot, amit nekünk meg kellett fogni, és ismét tök közel kellett állnunk egymáshoz. Hurrá. Szuper volt, hogy Bonti kereste a szemkontaktust, de csak úgy, mintha muszáj lenne, ezért engedtem a kérésének. Ráemeltem a tekintetemet, de aligha tudott bármit is kiolvasni belőle: a pillantásaim teljesen érzéketlenek és hidegek voltak. Bonti fel is vonta az egyik szemöldökét, de kit izgat? Én sem értem az ő tetteit, nehogy már én adjak neki megint esélyt arra, hogy eggyel többet tudjon rólam. – Menjetek végig az akadálypályán. Van rá két percetek. És... indul!
    El sem tudom mondani, hogy mennyire nevethetnékem volt Bonti bénaságán. Ez a feladat nagyon is meghaladja az ő kis tehetségét. Pech, hogy a durva és egyenlőtlen mozgásával csak annyit ér el, hogy leesik a fejére rakott tárgyak fele. Tök unottan álldogáltam tovább, amikor Ursula harmadjára pakolta vissza a fejére a könyvet és a tojással megrakott hamutartót. Láttam rajta, hogy kezdi idegesíteni a helyzet, de most mit mondjak erre? Nekem megérte az az egy évi tánc általánosba, neki meg pech. Ez van, ezt kell szeretni. Amúgy, tíz pontot lehetett volna elérni, na ebből Bonti jóvoltából csupán ötöt kaptunk.
- De béna vagy. Potya tíz pont, így a semmire, ch – nyújtózkodtam, miközben a hangomból megpróbáltam előcsalogatni a „teljesen hidegen hagysz” opciót, ami meglepetésemre még jól is sikerült.
- Ch – tudta le ennyivel.
- Na mi van? Kifogyott a szótár? – mosolyodtam el gúnyosan, miközben a tornaterem felé igyekeztünk. Bonti még mindig tartotta magát a „nem szólok hozzád” fogadalmához. Egészségére, nekem is jobb így.
- De nagyra vagy magaddal, csak mert egyszer nem bénáztál el valamit – dörmögte végül oda, majd berobbant a tesiterembe.
- Persze, persze, hát hogyne – mentem utána nevetve.
- Na, nem hagyják még pihenni sem az embert... – sóhajtotta Riven. Hékás, ez miért lehet megint itt? Kedden is ő szívta a vérünket folyamat, és most is vele kell szenvednünk? – Nos, mint látjátok, itt van két kötél.
- De nehéz volt észrevenni – forgatta a szemét Bonti.
- Remek – bólintott Riven, majd előre lökte Bontit. – Nem szeretem ezt a csajokra bízni, és mivel pont nem viselem el ezt a fajta stílust, ezért te egyedül fogod megcsinálni – ekkor megragadta a kezem, majd leültetett a padra, és a kezembe adott egy poharat, melyben tea volt. Bonti meg kezdett tényleg kitérni a hitéből. – Végül is, igazán egyszerű. Nincs más dolgod, minthogy végig menj ezen az egyszerű pályán. Először fel a kötélen, majd át arra a deszkára, mely a kibérelt mászószerű faházhoz kapcsolódik, és ezt mind öt perc alatt. Hajrá! – tapsolt kettőt Riven, majd levágta magát mellém, és elindította a stoppert a telóján. Bonti pedig tök eltorzult ábrázattal kezdett bele a mászásba. – Na, ő hadd csinálja csak, úgy sem végez vele öt perc alatt – legyintett a srác, mire értetlenül néztem rá. – Vannak egy kis csapdák az akadálypályán, ami miatt az eredeti idő 10 perc lenne, viszont jól esik szívatni, tök paraszt volt most – kacsintott, belőlem meg kitört a nevetés, és akkor társult hozzám Riven is, amikor Bonti levetődött a kötélről.
- Ez most komoly? Erre lehetetlen felmászni, csúszik az egész – háborodott fel a srác, Riven pedig csak nevetve vonta meg a vállát, Bonti meg, hát... tovább próbálkozott. Mi mást tehetett volna?
- Na, veled már sokszor futok össze. Hogy is hívnak? – fordult felém ismét.
- Yamanaka Sirállia, de csak Síra – mutatkoztam be a srácnak.
- Ja, basszus – csapta homlokon magát a srác, Bonti pedig már majdnem felért a kötélen, de az utolsó pár centinél megint lecsúszott róla. – Már leesett, bocs.
- Semmi. Amúgy, nekem mit kellett volna csinálnom? – kérdeztem, mert addig oké, hogy élvezem a kialakult helyzetet, viszont azért érdekelne az eredeti felállás is. Egyébként Bonti ekkor jutott fel a deszkára, ami nemes egyszerűséggel tett egy 90 fokos fordulatot. Természetesen a srác megint a földre került. Vicces volt, de nagyon, főleg, hogy egyre jobban idegesítette már az is, hogy tök jól elcsevegek Rivennel.
- Neked nem segíteni kellene? Vagy tényleg halálra jobb teázgatni! – tette csípőre a kezét Bonti.
- Ja, de, bocs – néztem rá Riven telójára, amiből kiderült, hogyha 10 perccel számolunk, akkor van még vissza hét és fél perc. – Idő van, pöröghetnél egy kicsit.
- Bírom ezt a csajt – nevetett Riven, majd a kezét nyújtotta, pacsi gyanánt. Természetesen fogadtam a pacsiját, Bonti arcát pedig már leírni sem lehetne, és mivel úgy sem tehetett mást, ezért nekikezdett előröl az egésznek. – Mellesleg, neked eredetileg sem kellett volna semmit sem csinálnod. Csak akkor buli, ha a pasi szenved.
- Most amúgy sem éppen felhőtlen a viszony köztünk, szóval még élvezem is a helyzetet – tök menő ez a pad, még párna is jár hozzá. Meg tea. Tök olyan, mint egy piknik. Ja, Bonti helyzetjelentése: valahogy átvergődte magát a rúdon, szóval most abban a házizében van, és fogalmam sincs, mit csinál, mivel kívülről nem lehet belátni.
- He, figyeljé' má'! – üvöltött be Riven a srácnak, mire Bonti csak kiszólt egy "Mi van?"-t. – Vigyázzá' a deszkákkal! Nem élném túl, ha beléd állna akár egy szálka is!
- Pf – válaszolta ki a srác, mi meg megint csak elröhögtük magunkat. Ez oltári, de várjunk csak. Valami hasonló beszólása volt tegnap Bontinak is, nem?
- Bocsi, ezt nem hagyhattam ki – fordult felém ismét Riven. – Amikor hallgatóztam az ajtóba, pont ez a beszólása ütötte meg a fülemet. Csak kár, hogy nem vágom, mit lát benned deszkának, de ez egy amúgy is barom, le kell szarni.
- Neked minden oké odafent? – kérdeztem nevetve.
- Nem tom'. Egyszer fejre estem, azóta mintha nem menne minden kóserosan odafenn – nevette el magát Riven is. Oké, akkor ez tényleg nem százas.
    Végül, a normálisan kiszabott időn túl sikerült végeznie Bontinak. 11 perc 47 másodperc, de Riven szerint én jó társaság voltam, ezért megadta a maximum pontot. De kedves! Bonti meg csak forrt a dühtől, bár tudnám, mire föl? Örülnie kellene, hogy a bénázásán túl is max. pontunk lett.

***

- Nos, ez lenne a harmadik állomás – vázolta a helyzetet tök „vidáman” Talpikusz. – A feladat: egyétek ezt meg – nyomott a kezünkbe egy-egy poharat.
- Oké, én ezt nem eszem meg – adtam vissza a poharat a tanárnak, amikor megcsapott a vanília jellegzetes illata.
- Mert? Talán a hercegnőnek nem elég megfelelő, hogy csak ezüsttálcán raknak mindent a segge alá? – háborodott fel egyből Bonti.
- Szemétláda! – csaptam arcon, amikor elvonultam mellette, majd rávágtam magam az első padra. – Ebben vanília van, arra pedig allergiás vagyok. Sorry, de innentől ezt nem fogom megenni.
- Nos, ez jogos érv, ezt tényleg nem erőltethetem – nézett maga elé Fidera, Bonti pedig ismét a kapott kaját kezdte vizslatni. – Mindegy, egy szókirakó betűi vannak elrejtve benne. Addig kell enned, ameddig ki nem tudod rakni azt, hogy: „Szent Reviuls”. Mivel a csapattársad nem vehet ebben részt, így az ő részét is meg kell enned.
- És addig ez mit csinál? Ül és néz? – bökött felém a fejével Bonti.
- Mivel mást nem tud csinálni, ezért igen – bólintott, ellentmondást nem tűrő hangon, Bonti pedig nagyon nem élvezte a helyzetet. Negyedjére, Bonti, negyedjére véltél engem tárgynak eme csodás napon. Most már tényleg csak ki kell várnod a végét, mert hátra van a tesztes rész is, és ott sem fogom megkönnyíteni a dolgodat. Haha.

- „Elhitted”, nem igaz? – nevettem el magam, amikor már az utolsó állomás felé igyekeztünk. Az előzőnél is megkaptuk a tíz pontot, amúgy.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Irtóra jó szórakozni mással, nem igaz? Főleg, hogy te vettél nekem múltkor vaníliás kávét – nevetgéltem tovább, Bonti pedig hirtelen megállt.
- Neked mi bajod, de komolyan? – kérdezett vissza ingerülten.
- Mi lenne? – vontam meg a vállam nevetve. – Csupán kiélvezem azt a lehetőséget, hogy én is rohadtul képes vagyok téged csesztetni. Csak eddig nem tettem meg, mert nem éreztem jogosnak. De te alapba elkezdtél bunkó lenni, meg ilyesmi, én miért fogjam vissza magam?
- Komolyan fel akarsz idegesíteni? – állt meg végül a 9/A-sok ajtaja előtt, és direkt elzárta az utat, hogy ne tudjak bemenni.
- Idegesíted te eléggé magadat, mit erőlködjek én? – néztem rá lesajnálóan, majd arrébb tolva beléptem a terembe, ahol... René várt minket. Bonti levágta a tanári asztalra a menetlevelet, majd karba tett kézzel várta az utolsó feladatunkat.
- Nos, ez egy igazán egyszerű feladat lesz – kezdett bele az IH.
- Hányszor hallottam már ezt – dünnyögte Bonti.
- Kuss! Yamanaka, ide! – parancsolt rám, kábé úgy, mintha kutya lennék. Mindegy, azért felültem arra a padra, amire mutatott. – Blackwell, igazán egyszerűen válaszol kérdésekre a csapattársát illetően. Ha hibázik, akkor különböző büntető feladatokat kell teljesíteni – mosolyodott el sátánian, én pedig kezdtem rosszat sejteni.
- Miért nekem? Miért ez lehet már megint a lazulós szerepben? – akadékoskodott. Mellesleg, öt...
- Mert te elméletben férfi vagy! – René ezen megfogalmazásán kénytelen voltam elnevetni magam. Ez? Mármint ez a barom, férfi? Na hagyjuk már! – És mert Reviuls roppantul szerette az udvarias embereket. Sorolnám a büntetőfeladatokat: egy hiba estén Yamanaka kezét kell megpuszilnod. Kettő esetén az arcát. Három hibázáskor már a szája szélét, és négynél konkrétan a szájára kell adnia egy puszit. Ha ötből ötöt hibázik el, akkor öt másodperces csók.
- Maga azt hiszi, hogy hagynám, hogy hozzámérjen egy ilyen paraszt, mint Bonti?! – háborodtam fel rögtön. Jogosan volt rossz előérzetem.
- Na, mintha nekem annyira minden vágyam ez lenne – forgatta a szemét Bonti. Ch!
- Nincs vita, ezt a drága kis osztályom találta ki – mosolyodott el az IH ismét. – És mivel én vagyok  igazgatóhelyettes, természetesen a korlátokat is feljebb tudtam tolni. És nekem is bejön a feladat, tehát kezdeném. Nehezebbtől haladunk a könnyebb felé. Első kérdés: Yamanaka hányszor költözött eddig?
- Honnan tudjam? – vágta rá kapásból Bonti, mire csak elröhögtem magam. Szánalmas, de komolyan. – Egyszer.
- Téves! – vágta rá egyből René, gonosz vigyorra húzva a száját, Bonti meg értetlen tekintettel nézett először rám, majd az IH-ra. – A helyes válasz az öt lett volna.
- Ötször?! – fordult felém ismét felvont szemöldökkel.
- Ja, nem meglepő Zeron munkáját nézve, tökkelütött – dünnyögtem. Ennyi ésszel szabadlábon, de komolyan. Zeron munkájában sokszor kellett költöznünk. Az még oké, hogy nem tudta a pontos számot, viszont legalább ne lepődött volna meg ennyire ezen.
- Jó, essünk túl rajta – lépett közelebb hozzám sóhajtva, majd mintha habozást vettem volna észre rajta. Én csak unottan kinéztem inkább az ablakon, Bonti meg a kezemet a szájához emelete. Tök kedves volt, amint... hát mondjuk úgy, hogy végzett, unott tekintettel dobta vissza szó szerint a kezem. Köcsög...
- Oké, második kérdés – vette szemügyre ismét a lapját René, én meg nagyon ajánlottam Bontinak, hogy jót válaszoljon. Bár, az előzőnél sem úgy nézett ki, mintha megjátszotta volna, hogy nem tudja... – Melyik városban született?
- Pf – emésztette meg a kérdést. - Mit tom' én, Vas megye – vetette oda Bonti hanyagul, erre viszont már nem mondok inkább semmit. Vas megye szerintem is város. Fú, de ekkora cseszett agyút.
- Nem jó! A válasz Tokió – felelte vidáman az IH.
- Most mit bámulsz? Kiskoromba kerültem Magyarországra, de azt egy szóval sem mondtam, hogy itt is születtem – tettem karba a kezem.
- Nem hagyhatnánk ki a büntetés részét? – fordult ismét René felé a srác.
- Ez a lényeg, tehát... NEM! – üvöltötte el magát René.
- Remek... – sóhajtottuk egyszerre Bontival. Tiszta kedves volt, megragadta két oldalt az arcom, majd elfordította az ablak felé a fejem, míg ő gyorsan adott egy puszit az arcomra. Nagyon élveztem, de komolyan... Bah, már mindjárt elhányom magam, annyira. És most komolyan mondom. Plusz, kezd egyre jobban kiütni rajtam, hogy mennyire nem viselem jól a közelségét, és... Még puszilgat is....
- Hármas: Mi Yamanaka hobbija? – egyre jobb kérdések jönnek, főleg, hogy erre még én sem tudom a választ.
- Hisztizés. Na az nagyon jól megy neki. Ja, meg a titkolózás, bizalmatlanság és mi egyéb, amiket egy élet lenne felsorolni – duzzogott tovább Bonti. Fú, de megölöm! Megfojtom, belelököm a Dunába!!!
- Téves, az atlétika – nevetett fel sátánian René. Ő biztos nagyon élvezheti, engem viszont még jobban vert a víz, és kezdett valami bizseregni a hasamban is. Plusz, e mellé társult még a szédülés. Amúgy ez a kérdés úgy lett volna helyes, hogy „mi volt”, de mindegy.
- Te atlétikázol? – lepődött meg Bonti.
- Nem, már nem, és mivel a kérdés nem helyesen volt feltéve, a büntetés is elmaradhat – néztem Renére, aki nemlegesen rázni kezdte a fejét. Elég hevesen, ezt még hozzátenném.
- Kizárt! A kérdés feltevése lényegtelen, a válasz a lényeges! Hajrá!
- Hah, jó, ne mozogj – eszem ágában sem volt megmozdulni, anélkül is leesett, hogy a nagy Blackwell Bonti megtiltotta volna. Nyilván majd ficánkolni fogok, mint Némó az óceánban, hogy a szám sarka helyett máshova érintse hozzá ez a barom az ajkait. Egyértelmű, csak pech, hogy kezd már ettől a feladattól egyre jobban elmenni az a maradék energiám is, ami eddig arra sarkalt, hogy Bonti közelségét elviseljem.
- Na, negyedik kérdés – összpontosított ismét a kérdéseket tartalmazó listájára az IH. – Blackwell, szerinted mi Yamanaka kedvenc színe?
- Ch, lila – vágta rá kapásból, de úgy, mint aki tényleg komolyan gondolta, hogy jót mond.
- Nagyon sötét, nem is neked mondtam el, hogy nem azért lila a szobám fala, mert annyira szeretem, csupán így vettük a házat... – fogtam a fejem. De most tényleg, hova figyelt amikor erről koptattam a számat? És még jó, hogy ő kérdezte meg anno...
- Jó, bocs, elfelejtettem – fújtatott a srác. Ja, biztosan... Egyébként, amikor René türelemtelen pillantásokat küldött felé, Bonti sóhajtva indult meg ismét felém, és engem teljesen levert a víz. De mi van, ha én ezt nem akarom? Mi a jó élet van ebbe a suliba, hogy itt senkit nem érdekel a másik véleménye? Bonti meg biztos nagyon kiélvezheti ezt az egészet, mert nem éppen ellenkezik ezek ellen....
Plusz, tegnap még ő papolt nekem arról, hogy nem fog olyat csinálni, amit én nem akarok. Ja, vettem észre... És még a legjobb... Ja, bocs, olyan nincs. Nincs ebben az egészben semmi sem, ami jó lenne, de még csak egy kicsit sem. Basszus már, mennyivel jobban viselném az ilyesfajta megmozdulásait, ha Bonti akkor nem „segít”. Segít, na persze... Renének meg persze tök vicces ez az egész dolog. De legalább olyat tudok mondani, ami negatív, és méghozzá a legrosszabbik fajta. Abból a szájra pusziból, nagyon nem csak az sült ki majdnem. Én nem tudom, hogy Bonti mire gondolt, merre járt, vagy, hogy mit érzett, de ha nekem nincs annyi eszem, hogy eltolom magamtól, kapásból lekap. Frankón az kellene még nekem, hogy egy most nagyon is utált embertől kapjam az elsőt. Látszik, hogy a sors mennyire kijátssza az idegeim. Dake esetében sincs sok beleszólásom a dolgokba, igaz is, ilyen tekintetben már olyannyira mindegy is. Bonti is nyugodtan alkosson, csak hogy még jobb legyen... 
- Oké, és a legnagyobb sajnálatom az utolsó kérdés – lett megint komor az René hangja, viszont az tök frankó volt, hogy Bonti még mindig engem bámult, nem az IH frankón összerakott kis kvízével szórakozott. Egy idő után már még jobban kezdett frusztrálni, hogy még mindig tök közel van hozzám. Nem elég, hogy így is égtem, már minden tekintetben, az arcom is olyan vörös volt, mint minimum egy paradicsom, konkrétan szédültem és a pulzusom szerintem most ugrotta meg Krisztán magas vérnyomási rekordját, de még Bonti is jobban tetézi a helyzetet. Amikor ezt már tényleg kezdtem frusztrálónak érezni, egyszerűen csak fogtam magam és átmentem a terem másik oldalán lévő padsorhoz, azaz az ajtó felőli részre. Hogy miért? Mert Bonti közelében most már tényleg képtelen vagyok megmaradni, az eredeti tervem is fordítva sült el, plusz, az utolsó kérdés után gyorsabban ki tudok innen menekülni. Mert, még ha rosszul is válaszol... Tudod mikor fogom hagyni, hogy megcsókoljon. Na nem, azért már az tényleg mindennek a teteje lenne, ennyitől is már kezdek falra mászni és szerintem most lett oda a maradék józan eszem is. Biztos nem fogok benne lenni René ostoba és nem mellesleg nem kicsit terrorizáló játékában, csak hogy a szadista hajlama ki legyen elégítve. – Khm, Blackwell, Yamanaka, figyelnek rám?! Eddig csak hatszor tettem fel a kérdést!
- Ja, én totálra gondolkodok – szólalt meg végül Bonti, rekedtes hangon. Ja, jó neked, hogy te felfogtad a kérdést, mert végül is ilyen helyzetben tényleg csak a kérdésen lehet annyit agyalni.
- Min, hogy, hogy hívják a nagykövetet, azaz Yamanaka apját? – lepődött meg René. Aha, tehát ez a kérdés.
- Ja, fullra nem jut eszembe – bólintott Bonti. – Ja, megvan. Yamanaka Moris.
- Örülök, hogy legalább ennyit tudtál – ugrottam le a padról, majd nagy lendülettel téptem ki az ajtót és miért is ne mentem volna neki valakinek. Persze, hogy ezek Kíráék voltak.
- Veled mi van? – nézett rám értetlenül Kíra, majd bepillantott a terembe, ahol gondolom Renét és Bontit találta. Az érdekes az volt, hogy még Krisztánt is érdekelte ez az egész. Csodás, akkor biztos rohadt jól nézhetek ki.
- Az a köcsög akasztott ki ennyire? – kérdezte végül a srác.
- „Az a köcsög” mindent hall, barom – vetette oda neki Bonti, és a hangjától ritmusra rázott a hideg.
- „Az a köcsög” csak fogja be! – jegyeztem meg én is, a többiek meg kapásból nem értettek semmit. Vagyis Bonti ugye mégis csak.
- Reven, Límea! Befelé! – ordított ki René.
- Ja, kapásból ugrok majd! – szólt vissza Krisztán.
- Azt mondtam, hogy BEFELÉ!!! – ismételte meg az előbbi szavát, sokkal nagyobb hangerővel.
- Ok, ok, csak nyugiba! – vonultak be végül Kíráék, bár Krisztán igazán nem hagyhatta ki ezt az utolsó mondatát, de mindegy.
- Fi...
- Te ne beszélj hozzám! – szóltam közbe Bonti mondandójába még az elején, majd lendületből pofon vágtam, és eléggé hangosra sikeredhetett, mivel még René is kidugta a képét, majd megjegyezte, hogy „Halkabban öljék meg egymást, a teremben komoly munka folyik!”. A komoly munka az akart lenni, hogy Kíra hátrament a terem legvégére, Krisztán meg éppen most készült kiugrani az ablakon. Megjegyzem, még mindig a másodikon vagyunk. Egyébként, amikor el akartam indulni, Bonti elkapta a kezem, és nekem valahogy fel sem tűntek az ez utáni cselekedeteim. Annyit tudok, hogy amikor visszarántott, magával szembe fordított és csak bámult a szemembe, de mondani nem mondott semmit. Viszont, nekem ez tényleg nem jött ki jól... Még most sem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem, de valami, ott fent, az agyamban, nagyon elpattant. Vagyis, szinte elborult. Csak annyi rémlik, hogy emelem a lábam, a következő másodpercben pedig Bonti már azt a bizonyos kényes és most gondolom nagyon fájós pontot fogva guggol le a földre, én pedig csak hátat fordítottam neki, és elmentem azokért a hülye lapokért, amiket ki kell majd töltenünk. Amint leadtam az ofőnek a menetlevelet, ő odaadta a kérdőívet, majd bevonultam a termünkbe, még mindig hidegen hagyva, hogy Bonti él-e még, és ha igen, akkor jelenleg hol van.

***

- Nem, fogalmam sincs, hol van! - tettem csípőre a kezem, ezzel is próbáltam kifejezni, hogy kezd kifogyni az eddig sem túl hatalmas türelmem. És a türelem nem olyan, hogy van nála utánpótlás. Ha kifogy, akkor szívtad. Maximum iszol egy jó kávét lehetőleg vanília nélkül (ezt leginkább az allergiás türelmetleneknek ajánlom), és máris happy lesz minden. Azt hiszem.
- Hölgyem, nem várhatunk itt éjszakákon át! Nem szeretnék tolakodó lenni, de igazán nem értem a helyzetet, sőt, ha őszinte szeretnék lenni önhöz, azt mondanám, teljességgel elfogadhatatlan, hogy már tíz perce csak tétován meredünk a falakra! - ha eddig nem esett volna le számodra, hogy ki beszélt hozzám ilyen illemtudóan, akkor nem lökök be egy újabb titokládát az agyacskádba, hanem elárulom: Valentin, az ének és etikett tanárom volt teljesen kétségbeesve mellettem, miközben ide-oda cikázott kockás ingében és ízléstelenül csíkos nyakkendőjében a suli melletti kis házban.
- De ha egyszer én sem tudom, hol van éppen? - sóhajtottam.
- Hol voltak együtt legutóbb, és miért válhattak ketté? - tette fel ezt a nem is annyira költői kérdést, én meg ezzel egyidőben vörösödtem el egyre inkább. Aztán rájöttem, hogy amit tettem, amiatt maximum sápadozni lehetne, így az agyamban kialakított kép egy fehér meszelt házról azonnal kivetült az arcomra is. - Nos? Keressük meg együtt? Vagy maga egyedül szeretné?
- Nem lehetne elkezdeni úgy, hogy én megválaszolom, azt' jól van? - vetettem fel egy igen elmés ötletet, de inkább le sem írom, erre az alternatívára Valentin milyen grimaszt vágott le nekem kapásból. Ja, igen, ő a suliban a 15. századi őskövület, aki ha nem konzervatív, akkor én meg kapásból tudok fejen állni a vállammal. - Jó, akkor ez egy nem - vontam meg a vállam, majd engedelmesen kivonultam a kis ház ajtaján.

- Blackwell Bonti! Hol van? - kiáltott át tölcsért formáló kezei közül Valentin, engem meg a sírógörcs kerülgetett nevettemben. Most komolyan nekiállt a suli területén belül ordítva keresni a fiút, mintha egy esőerdőben keresgetnénk egy elveszett társunkat?
- Majom! Hol lazsálod szét a végtagjaidat? - szálltam be én is a kiáltozásba.
- No, de Sirállia! - ingatta a tanár rosszallóan a fejét, én meg a változatosság kedvéért rosszkedvűen megvontam a vállam. A továbbiakban csak jártunk keltünk a folyosókon, és az volt a legmeglepőbb számomra, hogy ha nem a gondolataimmal voltam éppen elfoglalva, akkor az keltette fel az érdeklődésemet, hogy roppantul üres minden... Mások már végeztek is?
- Hogy-hogy ilyen kihalt az épület? - vetettem oda hirtelen a kérdést a tanárnak, akinek talán túl hirtelen is jött ez a találós kérdés: összerezzent mellettem. Hoppá!
- Őőő - tért magához a nagy hallgatásból. - Ez azért lehet, mert a tesztes feladatokat ma a szabadban terveztük a diákokkal. Ti a kis házban, a többi csoport pedig a város vagy a suli egyéb kisebb-nagyobb területét kapták helyszínül - ez igaz lehet, hiszen kint az udvaron kapásból három csapattal futottunk össze, miközben a tanárral a saját helyemhez igyekeztem. Ja, akkor még azt hazudtam, hogy Bonti elment WC-re, így időt nyerhettem, és azt hittem mindeközben, hogy majd nélküle is teljesíthetem a feladatot. A mosdós hazugság meg kicsit sem elképzelhetetlen: a tag a minap is legalább négyszer ment el WC-re alig hagyva "szünetet két alkalom között, plusz, ahova rúgtam neki, lehet, csak rosszabb lett a helyzete... De valahogy most, hogy pásztázzuk a helyiségeket, jártjuk a folyosót a tanárral, semmiféle lelkifurdalásom nincs miatta. Ő volt a barom mostanában, én csak védtem saját magamat, a testemet, és ami ennél egy hangyányival fontosabb: a lelkemet. Azzal a béna "elhitted" rizsával etetett tegnap, ma legalább vissza tudtam neki adni a kölcsönt, megjegyezném, néhol rohadtul nehezen, de csupán azért, mert Bonti már megint összezavart! Azok a közeledések is az IH ügyességi feladatánál... Jó, oké, rendben van, az a feladat keretében volt... De mi van, ha ő is akarta, hogy egyre közelebb kerüljön hozzám? Le akart kapni... Most esik csak le még inkább?! Hát hogyne, de nem is meglepő, elvégre az első alkalom lett volna. De egy ilyen megmagyarázhatatlan, furcsa, kiszámíthatatlan embertől, aki mellesleg még csak nem is a barátom ÚGY, és még csak nem is szeretem ÚGY, és ő még csak nem is szeret engem ÚGY nem szeretnék kapni... első csókot. Huh, de talán a kelleténél jobban ráálltam erre a témára, hiszen egyáltalán nem fontos. Levakartam magamról, azt meg, hogy le akart kapni, csak bemesélem magamnak és korábban is csak bemeséltem, a srác folyamat a bolondját járatja velem, hogy "elhiggyem". De könyörgöm: még mit higgyek el neki, hogy tud a Holdon űrruha nélkül tojást sütni?!
- Őrület... Mit fogok mondani a tantestületnek? Ez a verseny egy pályázat keretében indult el, témahét! - sopánkodott Valentin, én meg nem tudtam erre mi válaszolni. Pályázat? Szép! Őrület? Nem szép! Tantestület? Bah! - Szerintem váljunk ketté, úgy gyorsabban haladhatnánk, mivel még a személyzet sincs most az épületben! - Brrr... Miről beszél?! Még a személyzet, takarítók, ilyenek sem? Mi ez, valami rossz horrorfilm?
- Nem szeretnék ünneprontó vagy akármi lenni, de az sehol sem biztató, ha szét kell válni, szerintem az lenne a legbölcsebb, ha nem ... válnánk ketté, ki tudja, mi történhet - néztem rettegő szemekkel a tanárra, ő meg tök értetlenül kezdett el vizslatni.
- Jól van? - á, hát persze, csak egy elcseszett amcsi horrorfilmben vagy egy még elcseszettebb amcsi horror PC játékban érzem magam, ahol ha most szétválok a csapattársamtól, aki most jelen esetben Valentin, akkor akár meg is ölhet a szörny, aki konkrétan Blackwell Bonti.
- P...persz... Jó, oké - jöttem rá, hogy jogtalanul és oktalanul tojom magam össze. Elvégre a lehető legszerényebben kijelenthetem: én vagyok Yamanaka Sirállia, aki mára eltervezte, visszavág Bontinak, aki meg mostanában sokat képzel magáról, és keveset rólam! Hát, akkor hajrá! Eddig jól haladtam, nehogy már ne használjam ki a lehetőségeimet! Ja, és ki mondta, hogy én találok rá előbb? Ki mondta?! Én nem!
- Rendben, akkor én visszamegyek az udvarra keresni, Ön pedig folytassa erre. Találkozzunk fél óra múlva a bejárat előtt, és ha még akkor sem lesz meg, akkor kizárom Önöket a versenyből. Meglógni nem lehet csak úgy...
- Értettem - szalutáltam, majd végigfutottam a folyosón, és begurultam a termünkbe, amint észrevettem, hogy tárva nyitva az ajtónk. Mikor leesett, mit műveltem pár másodperccel ezelőtt, hatalmas nevetés tört ki belőlem. - Most komolyan szalutáltam egy etikett tanárnak? - vágtam hátra magam a földön, és csak röhögtem. Legbelül azt reméltem, megint itt bujkál valahol Bonti, és hall, meg ilyenek. Én bántottam, én kerítem elő, hogy újra bántsam... Azt hiszem. - És most komolyan magamban beszélek?! - esett le még egy hangsúlyos momentum, és még jobban röhögni kezdtem. Ez volt olyan 5 percig tartó folyamat nálam, a végére pedig már csak egy - egy apróbb nevetésfoszlány tört ki belőlem, míg teljesen elhallgattam. Csak feküdtem a földön, és bámultam a fehérre meszelt plafont. Haragszom Bontira? Rohadtul! Meg akarom találni, előbb, mint Valentin? Rohadtul! Mi?! Rohadtul?! Miért?! Azért... azért, mert az én csapattársam, és bármennyit szívattuk is egymást az utóbbi napokban, nem lenne fair, hogy elveszítem valahol, mint egy kiskutyát, és másnak kell helyettem előkotornia valahonnét. Ez egyértelmű!
- Bonti, tudom, hogy hallasz! - jártam - keltem továbbra is a teremben, majd miután teljesen körülnéztem, visszatértem a folyosóra. A mosdókba csak kívülről néztem be és ordítottam be egyet-egyet, mivel azt túl kicsi és sötét helynek gondoltam jelenleg, hogy csak úgy szétnézzek bennük. Fő a biztonság. Kint már kezdett sötétedni... Hát, persze. Elvégre ősz van, és hamar elérkezik az este, de nem gondoltam volna, hogy a témahét majd ennyi időt fog felemészteni az életemből, akár csak egy napomból ugye. A faleveleket az ágakról úgy söpörte le a szél, akár a havat télen a havat a szomszéd néni a lábtörlőjéről. Olyan szép! Megálltam az egyik ablaknál, és a beáramló fényben megállapítottam, hogy még a suliból tekintve is gyönyörű a természet. Imádok a szabadban lenni, erre Valentin szenved Bonti keresésével az udvaron... Nagyszerű... Gondolataimból a telefonom rezgése zargatott fel.

"A kémia szertárban vagyok - Bonti "

Hát az hülye. Tudta, hogy keressük, vagy mi?! Várt a megfelelő pillanatra, hogy egyedül legyek és hülyéskedjen velem? Hát, én ezt nem fogom elhinni. Tuti, ha most elmegyek a kémia szertárhoz, bezár oda, mert megbújt mellette valahol, majd beordibálja nekem, hogy "Elhitted", és elrohan, én meg csontvázzá aszódom a kémia szertárban. Na, azt már nem!

" Kit izgat? Senki nem keres téged, a tesztet megoldottam egyedül "

Na nehogy már azt higgye, hogy csakis körülötte forog a Föld nevű bolygó, meg mellesleg az én gondolataim összessége. Megindultam a porta felé, de nem bírtam emellett megállni, hogy elnézzek a kémia szertár felé. Megjegyezném magamban halkan, hogy Bonti nem válaszolt az üzenetemre. Óvatosan odaérintettem a kémia szertár ajtajának kulcslyukához a fülemet, de mivel hangokat nem hallottam, ezért a szememet közelítettem a lyukhoz: senki és semmi. Mondtam én, hogy kamu, felesleges lenne benyitni! Mikor rájöttem, mennyire penge vagyok, hogy nem vettem be a hülyeségét, megfordultam, és rendíthetetlen szándékomban állt, hogy a porta felé is elnézzek, mert biztosra vettem, hogy vagy ott van, vagy egy másik osztályteremben. Mikor már a kémia szertártól öt méterre levő takarítói szoba mellett jártam, egy csattanás ütötte meg a fülemet. Bizalmatlanul megfordultam, és rá kellett jönnöm, hogy mégsem volt üres a szertár...
- Hát itt vagy, lökött. Valentin és én már égre - földre... Ja, mindegy, a lényeg, hogy gyere, meg kell oldanunk a tesztet, de szerencsére még van 20 perc, hogy megmutassam a tanárnak, hogy még életben vagy - magyaráztam neki, de ő csak állt a szertár nyitott ajtajának támaszkodva, és a földet pásztázta a szemével. A felhúzott kapucnija árnyékot vetett az arcára, és ő maga pedig hosszú árnyékot vetett rám. Hiába sütött be a gyenge lemenő napfény a folyosóra, Bonti ebben a kavalkádban is egy fekete pontnak tűnt, aki mellesleg megint hanyagolta a beszédet. - Jó, akkor ne beszélj, csak gyere! - fordultam meg, majd nekiindultam, de három lépés után felfogtam, hogy a srác rohadtul nem követ... Újra hátrafordultam. - Bonti, nem az utolsó résznél akarok kikapni, eldöntöttem! - tettem karba a kezem, és feszülten néztem a már-már egy középkori márványszoborra hajazó fiút, akinél már az is kétségessé vált, lélegzik-e már egyáltalán. - Istenem! - indultam meg felé, majd megálltam tőle egy lépésre. - Hogy rágjam a szádba, hogy megindulj?! - emeltem fel a hangom, de ő még mindig a földet nézte. - Térj már észhez! - emeltem fel a karom, és annyira felidegesített a semmittevésével, hogy készen álltam felképelni, mire olyan gyorsan hajolt el előlem, hogy a szemem szinte belefájdult. Bonti végre rám nézett, de talán nem kellett volna: ezt az arcát még nem láttam. Fáradt, de annál inkább tüzes szemek, ideges arckifejezés, feszült aura, ráncolt homlok, és összeszorított ajkak...
- Neked ilyen könnyű megütni engem?! Ennyire?! - ordibálta, bennem pedig meghűlt a vér. - Egész nap lazultál, míg én csináltam az átkozott feladatokat, te meg kiröhögtél! Ahol tudtál, ütöttél, legutóbb a lehető legszánalmasabb módon rúgtál meg! - üvöltötte még mindig a képembe. - Az tényleg jogtalan volt! Nem rinyálok, nem sirukálok, hogy jaj, anyuci bántottak, de ez akkor is szemétség volt! - lett egyre rekedtebb a hangja az üvöltözéstől, én meg már tényleg kezdtem furcsán érezni magamat. Talán egy kicsit megbántam... De nem annyira, hogy azt kívánjam, bár ne történt volna meg, ami megesett. Viszont álltam a tekintetét, ami cikázott hol az egyik, hol a másik arcfelemre, de végül mindig visszatért a szememre. Álltam a tekintetét, mert most övé volt a szó. - Már egy ideje... Már egy ideje irritál, amit művelsz! Tudod ... te vagy az első barátom, akit ilyen rövid időn belül ilyen közel engedtem magamhoz, erre szórakozol velem! Velem, aki veled soha nem tette volna ezt meg! Krisztán mennyivel jobb vagy megértőbb, mint én, mennyivel?! - ütött bele ököllel a mellettünk zöldellő szekrénybe, amelynek az oldala azonnal behorpadt az ütésére. Meglepődve vontam fel a szemöldököm. - De innét is látszik, hogy még nem ismered! Legjobb haverom, de azért neki is van árnyoldala!
- Mint mindenkinek - vetettem közbe, csak mint mellékes tényt.
- Tudom! Senki sem tökéletes, de vedd már észre magadtól, mire megy ki a játéka, és ne nekem kelljen a szádba rágnom! Csak jót akarok neked, hogy ne koppanj! - mormogta, majd a hajába túrt. - De ha ezt ennyire... ha ezeket a helyzeteket, amiket ti teremtetek, ilyen ***** nehezen tudom kezelni, akkor miért is nem tudok tudomást sem venni az egészről? - kiáltott fel kétségbeesetten, én meg nem értettem semmit. - Utálni akarlak, aztán mégsem, aztán újra, aztán semmit nem érezni, elfelejteni, hogy valaha beszéltünk, aztán meg még többet akarok tudni rólad, nem értem saját magamat sem, hát akkor mit kezdjek veled, Síra?! Dühítesz! - fúrta a tekintetét már kicsit sem tétovázó szemekkel az enyémbe, miközben félig meddig kinyitotta a száját, és az indulat adta löket miatt a száján kezdte venni a levegőt. Hogy mondjam el, hogy ne legyek teljesen idióta... Nos, ebben a pillanatban egyáltalán nem tudtam rá haragudni, csak néztem a szétesett énjét, amit most láttam először, most borult le a fala előttem először, most nyílt meg előttem igazán, most árulta el a félelmeit, a benne rejlő kételyeket, és emiatt igazán nem tudtam rá neheztelni. Újra, igazán levette az álarcát előttem, és majdnem hogy átadta a kezembe. Megragadtam azt a karját, amelyikkel belevert a szekrénybe, és megszorítottam. Éreztem, ahogy a megfeszülő izmai elernyednek.
- Figyelj...
- Figyelek - nézett az ablak felé.
- Nem is figyelsz! - kaptam felé értetlenül a fejemet, miközben az ajkamba haraptam. Erre Bonti nemes egyszerűséggel berántott a kémia szertárba, majd ránk zárta belülről az ajtót. Levegőt alig kapva vettem tudomásul, hogy félrelök egy halom kémiai szert, amik üvegcsékben voltak tárolva, majd a keletkezett helyre lökött egy asztalra. Ő természetesen - mert miért is ne ugye - közel lépett hozzám, a két lábam között állt, ahogyan én ültem, ő állt előttem, és a fejét lehajtva helyezkedett hozzám közelebb. Az összes fényt elfogta előlem, így az őáltala alkotott árnyékban hallgathattam a szívem heves zakatolását.
- Neked ez kell, hogy elhidd, figyelnek rád?! - kérdezte, én meg értetlenül vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom: ez maximum egy pszichopata eszében fordult volna meg: zárd be a "figyelendő" alanyt egy kis helyiségbe, majd törékeny tárgyakkal mit sem törődve ültesd a helyére és zárd el az útját ilyen végtelenül perverz módon. Hát Bonti, mit ne mondjak, nem erre gondoltam figyelés címszó alatt - pár másodpercig mereven nézett velem farkasszemet, majd nem bírtuk tovább: elröhögtük magunkat.
- Oké, igazad van - telepedett le mellém az asztalra. - Szerencsére semmi nem tört szét.
- Még jó...
- Nos, mit is akartál mondani? Az előbbi egyébként vicc akart lenni - akart visszatérni az eredeti témára.
- Hát, a végén csak nevettünk rajta egyet - nyugtáztam az előbbi őrült "figyelek rád" hadműveletét. - Azt, hogy...
- Sirállia kisasszony, Blackwell úrfi! - kopogtatta a kémia szertár ablakának üvegét mutatóujjával Valentin tanár úr, megjegyezném, kívülről... Ja, vagy ez egyértelmű volt eddig is?
- Úrfi - nevettem fel, Bonti viszont nem találta ezt olyan hű, de viccesnek.
- Kisasszony... Hát, ha az eszedet nézzük, akkor helytálló a kis jelző - mosolygott rám, én meg megint pofon akartam vágni, de megint kitért előle. - Elhi...
- Kuss! - röhögtem fel, majd elkezdtem kapálózni a fejénél, hisz' egyszer csak eltalálom, Valentin meg nem tudom, mennyire nézhetett minket hülyének. - Amúgy már megint miért az eszemre hivatkoztál? - vettem komolyra a figurát komoly érdeklődéssel, mikor leesett már, hogy úgysem fogom így eltalálni...
- Mivel az üzenetedben korábban azt írtad, hogy egyedül kitöltötted a tesztet, viszont amikor találkoztunk, azt mondtad, ki kell töltenünk a tesztet. Most akkor megkérdeném, ez hol volt logikus? - pattant fel mellőlem, én meg a szám elé kaptam a kezem: basszus, tényleg hülyeséget műveltem! - Meg alapból: ha kitöltötted, miért nem mentél haza? Amennyire utálsz jelenleg, kötve hinném, hogy random nekiállnál késő délután keresgélni, miután nőiesen tökön rúgtál - ingatta a fejét, mire felnevettem.
- Bocsi, de az jogos volt, marha - töröltem meg a szemem, ő meg csak bólintott.
- Jogos volt, hát persze - állt újra úgy elém, mint legelőször, mikor belökött a szertárba, az én pulzusom meg olyan hirtelen váltott át normálból rohadt gyorsra, hogy teljesen elkábultam. De ő nem fejezte be: közelebb hajolt az arcomhoz, úgy, hogy a hajszálai csikizzék az arcomat... Az ajkaival pedig lassan lefújta az én hajszálaimat a homlokomról, amikor meg látta, de értelmes fejet vághatok, megszólalt: - Ha a nőket nem lehet megütni, vagy bántani, ami meg szerintem jogos, akkor én így büntetnélek téged - mosolyodott el pimaszul, én meg hátravetődtem a közelségét hárítva, de belevágtam a fejem a szekrénybe, ami éppen mögöttem volt, Valentin meg szerintem elájult, vagy nem tudom, de már nem láttam az ablaknál! Egyébként meg ez milyen büntetésről beszél? Nehogy azt higgye, hogy bármikor érzelmi terrort hajthat rajtam véghez, amit utálok!
- Áucs - fájlaltam a tarkóm, mire a srác odanyúlt, hogy megnézze.
- Te bolond vagy, most mondom, hogy nem fogom bántani, erre bántja ez saját magát - ingatta rosszallóan a fejét, majd a csaphoz ment, és egy mellette lévő tiszta ruhára hideg vizet locsolt, amit nem sokkal ezután a tarkómra szorított. - Jobb?
- Aha, mondhatni, de már nem kell tartanod, meg nem kell szórakoznod azzal, hogy közel jössz, mivel csak úgy elmondanám, hogy bármikor megeshet egy második vagy további rúgás, ha szórakozol - álltam fel már jómagam is, és közelítettem az ajtóhoz.
- Nem szórakozom, büntetek - nevetett fel, én meg vágtam egy grimaszt.
- Csak... én... - nekem ez nem megy. Miért nem tudok ilyenkor beszélni? Máskor olyan könnyen megy! Nagyot nyeltem. - Nekem nem büntetés, mivel nem utállak - szedtem össze tömören a gondolataimat, és még jó, hogy háttal álltam neki, így nem láthatta, mennyire elvörösödtem a kiejtett szavaim hatására. Ekkor meghallottuk az ajtó másik oldaláról Valentin hívó szavát, és már a kulcsra tettem a kezem, hogy nyissam az ajtót.
- Dehogynem az... Míg én full nyugodt vagyok, te addig halálra izgulod magad, ha ilyeneket művelek. Ezt onnan találom érthetőnek, hogy korábban említetted, még nem voltál ilyen közel fiúhoz... Ahhoz képest szakszerűen tudod, hova üss, hogy fájjon, haha! Ha te ezt használtad ki, én miért ne használhatnám ki a te gyenge pontod? - sorjázta a kérdéseket, miközben az etikett tanárunk már ököllel verte az ajtót.
- Te tényleg nyugodt vagy?! Olyan helyzetben?! - szorítottam meg még jobban a kulcsot, és a kezem úgy remegett a meglepettségtől, hogy el sem hittem. - Jó vicc! - fordultam meg hirtelen, majd a két ökölbe szorított kezemmel a fiú mellkasába ütöttem, aki oda esett vissza, ahol én ültem egy jó ideig. Értetlen fejjel bámult fel rám, én pedig csak gúnyosan mosolyogtam, miközben "büntetésként" egyre közelebb hajoltam hozzá, és dühösen méregetni kezdtem. A fiú a közeledésem hatására távolodott tőlem, de sokáig nem tehette, mivel nekiütközött a szekrénynek ő is, és nem kevésbé csattant halkabban a történések hatására a szekrényajtó, mint nálam. - Megnémultál az utóbbi időben, vagy mi a franc?! - tettem fel a költői kérdést, mivel természetesen választ megint nem kaptam. Kezdett számomra rendkívül zavaróvá válni a saját tervem a visszavágásra, így csak egy dologra lettem kíváncsi. Hirtelen Bonti szívére tettem az egyik öklöm, és éreztem, hogy bár eddig egyenletesen vert a szíve, amint odaértem, egyre gyorsabbá vált.
- Te meg mi...
- Gyerekek! Megőrültetek?! - rontott be Valentin, és ekkor esett le kettő dolog: az első, hogy mielőtt visszavágtam volna Bontinak, a kulcsot idegességemben elfordítottam, így kinyílt az ajtó, a második pedig, hogy mindaz, ami az elmúlt időben történt, másodpercek törtrésze alatt esett meg, mivel Valentin valószínűleg egyszerre kihasználta azt, hogy már nem kell selyem kezeivel ütlegelnie az ajtót... Basszus!

- Még mindig nem tudom, miért nem lehetett engem egyszerre beengedni, de az még furcsább, hogy mit műveltetek benn! Elárulnátok, mire volt ez jó?! - értetlenkedett a tanár úr még mindig, miközben bezárta az iskola főbejáratát, minket pedig ezzel szabadjára engedett, azaz: haza.
- A visszavágásra! - kiáltottunk fel egyszerre Bontival, mire a tanár úr még jobban összezavarodott, és csak legyintett.
- Nekem aztán édes mindegy, fiatalok, de a kémia szertárat hétfőn rendbe fogjátok rakni!
- Ezzel? Ne már! - tituláltam tárgynak most már én Bontit, és eszembe jutott ekkor a teszt is: ahhoz képest, mennyire összekuszált a kettőnk viszonya mint csapattársak, a kérdésekre egész jól tudtuk a választ, pár kivételével, de szerintem azokat még maga Reviuls sem tudta, mivel pár történelmi okostojás az életútjába belemagyarázott pár dolgot, hogy aztán nekünk kérdés formájában kihányja a Szent Reviuls témahéten. De legalább már vége van, és annyira nem is teljesítettünk rosszul, ja, és ami a legjobb: vissza tudtam vágni Bontinak, haha!
- Ezt én is kérdezhetném - túrt a hajába a srác, majd felvette a csörgő telóját, miközben elhagytuk Valentint, és az utcánk felé kezdtünk el sétálni. - Mondd. Mi van? Azonnal ott vagyok - bólintott, majd gyors mozdulattal zsebre vágta a készüléket, és fél szemmel rám sandított. - Bocsi, de nekem most mennem kell...
- Nekem is. Haza... - magyaráztam, majd elköszöntünk, és a srác tök más útvonalon megindult a sötét pesti utcán. Én meg nem értettem, késő ilyenkor hogy lehet még mindig "megbízása" a srácnak. Az öklömet újra összeszorítottam, és csak ballagtam hazafelé, miközben próbáltam megfejteni a hetünket, és Bontit...


***

    Még mindig hazafelé mentem, mikor hirtelen egy kéz ragadott meg, és húzott be nagy lendülettel a sikátorba. A pillanatnyi meglepődésből már csak akkor eszméltem fel, amikor az illető hátracsavarja a karom, és befogva a számat, nekilök a falnak. Nagyon érdekes ez a téglafal, még így is, hogy az idegen keze szó szerint a falnak ütközött, ezáltal én is alig vagyok tőle maximum egy milliméterre, de esetleg lehetne arról szó, hogy nem is tudom... mondjuk elengedjen?! És basszus, még mindig nem tudtam beazonosítani ezt a nagyon „kedves” egyedet, aki jelenleg teljesen a hátamnak van simulva.
- Na, hiányoztam?! – hallottam meg rekedtes hangját, amitől a szívverésem minimum a hatszorosára növekedett. - Elfelejtettem mondani a legutóbbi találkozásunkkor, hogy rájöttem, hogy hol is kell keresnem téged! Haha, kár volt rám várnod te kis *****! – röhögött fel sátánian. Egyből elkezdtem remegni, és az izzadtság lefolyt a nyakamon és a hátamon is. Annyira be voltam parázva, hogy nem is tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy kiszabaduljak Dake szorításából, plusz a karomat is eléggé erősen fogta, és közel sem volt olyan kedves kedvében, mint múlt kedden Krisztán. Szerintem feltett szándéka volt eltörni a karomat... – Na mi az, csak nem félsz tőlem?! Haha, jól teszed! Jelen helyzetedben akármit csinálhatnék veled, sőt! Ha már itt tartunk... – nem mozdult az eredeti helyzetéből, de sajnos még így is éreztem a nyakamon a forró leheletét. Basszus már, nem igaz, hogy lefagytam! Gyerünk, mozdulj már, a francba is! – Nana! Haha, most nem vagy olyan helyzetben, hogy erősködj, rondaság! – lökött erősebben a falnak, és a kezemet is egyre erősebben kezdte tartani. Basszus, ez már rohadtul fáj... És az is rohadtul zavar, hogy egyre közelebb érzem magamhoz, és nem tudok csinálni semmit, ráadásul az a szerdai élmény is újra lejátszódott előttem. Nincs is korom sötét, és még járkálnak az utcán az emberek! És majdnem a házunknál vagyunk, basszus, tényleg kiderítette, hogy hol lakom! Egyre közelebbről éreztem a nyakamon a leheletét, és szerintem sikerült kitalálnom a gondolatát: megint rátört a vérmániás énje. Gratulálok magamnak, tényleg, Oscart ide! Eddig is ezt akarta, nagyon nehéz lehetett ezt most kitalálnom... – Hm, ha már ilyen jól összefutottunk, és ha már ilyen jól felajánlod nekem a véredet... – nyalta meg a nyakam, amitől reflexből kirázott a hideg. Egyrészről, fúj! Másrészről, ajánlotta fel a halál! – Természetesen nem tagadok vissza egy ilyen terülj-terülj asztalkámat! Haha! Ja, és ha már itt tartunk! Emlékszel, hogy a múltkor valami olyasmiről dumáltál, hogy keressek magamnak egy barátnőt?! Tudod, édeském, eljött az idő, hogy közöljek valamit: Te vagy ettől a perctől a csajom! – basszus, hiába erőlködöm, mégsem ér semmit. Megint ugyan ott tartottunk, hogy nem tehettek az ellen semmit, hogy lecsapoljon. A rohadt életbe! És megismétlem: nem vagyunk egyedül az utcában, és még csak nincs is éjszaka! Ritka nagy egója lehet, hogyha azt hiszi, hogy nem bukik le, de ahogy elnézem van is mire. Nem sok vizet zavarunk, „hála a jó égnek”... – Ch, rohadt életbe! Bocs, kicsim, de jelen helyzetben ezt így itt nem folytathatjuk! Sajna, túl sok a nézelődő! Haha, de ne aggódj, már rájöttem, hogy hol is kényeztetik el a segged! De nem úszod meg, rohadtul kell az a vacak véred, és bármi áron és bárkin is kelljen átgázolnom, de megszerzem! Ezt tartsd észben! Addig is, örültem a találkozásnak, és kösz a véradást! Haha! És majd hívlak, vagy mi a szöszt szokás ilyenkor mondani! – hirtelen elengedett, de mire megfordultam már sehol sem volt.
Odakaptam a számhoz (amit nem is értek, hogy miért, tekintve hogy nem ott matatott Dake, de mindegy is), de ekkor a kezem kezdett iszonyatosan zsibbadni. A vállamtól az ujjamig. És a zsibbadás mellé egy jókora fájdalom is társult, gondolom, csak is azért, hogy nehogy már jól érezzem magam...
- De basszus, mit is mondott?! Tudja, hogy hol lakom?! – léptem hátra, mindaddig ameddig egy falnak nem ütköztem. Egyből összerezzentem, pedig tudtam, hogy ott van, mégis megijedtem, amikor a hátamhoz ért.
- Kicsoda? – hallottam meg egy hangot, amitől meg ugrottam egy nagyot sikoltva. – Hé, bocs, nem akartalak megijeszteni!  
- Basszus, bocsi, csak... elgondolkodtam... – fordultam Karamell felé, és ekkor vettem észre, hogy vele van Zak is. Remek, tehát rájuk értette Dake a „nézelődőket”. – Zero hogy - hogy nincs veletek?
- Csajozik – legyintett Zak, majd rögtön a témára is tért. – Tőlünk nem szokásod megijedni.
- Bocsi tényleg, csak nem erre járt az agyam – nevettem el magam kínosan. Ez így nem lesz jó, valamit ki kell találnom, mert ezt tuti nem fogják bevenni.
- Aha, és attól a dologtól vagy fal fehér is, gondolom – nézett bele az arcomba Karamell.
- Rossz a fényviszony! – reagáltam le egyből.
- Jesszusom, most ezt komolyan be kéne vennünk?! – fogta a fejét sóhajtva Zak.
- Jó, az az igazság, hogy... Nem volt ma elég a kávé mennyisége, így... – néztem végig magamon jelezve, hogy egy olyan személlyel beszélnek, aki éppenséggel függő. Erre a kijelentésemre furán néztek először rám, majd össze, majd megint rám, végül egy vállrándítással indultak meg. Egy irányba mentünk, tehát én is felkaptam a táskámat, és utánuk rohantam.
- Tudja valaki, hogy ki az a csaj?! Egy ideje láttam már Bonti körül, csak pont nem fogtam még fel a nő lényegét – nézte Zak az előttük alig pár méterre álló Biát.
- Öö, ez hülye – nevetett fel Karamell. – Egyébként, Bonti húga, az értelmét meg ne tőlünk kérdezd, hanem a szüleiktől. Ők csinálták – rántotta meg a vállát, mire meg mi nevettünk össze Zakkel. :D Amikor odaértünk a lányhoz kiderült, hogy velem akar nagyon bőszen tárgyalni, tehát a két fiú el is köszönt tőlünk. Bia meg elkísért a házunkig, bár, neki csak az volt a lényeg, hogy megtudja, Gray hol lakik. Az úton egyébként faggatott a csaj.
- Van barátnője?! – tette fel legalább a századik kérdést, pedig még csak egy perc telt el.
- Nem tudom, nem beszélt nekem rólam – vontam meg a vállam.
- Mit gondol rólam?! – kérdezte, és szerintem végig sem gondolta a válaszomat. – Bár, biztos sok jót, ugye!
- Nem szokott rólad beszélni nekem... De, ha ez megnyugtatna, megkérdezhetem tőle és leírom SMS-ben... – tagadtam le azt a tényt, hogy Gray irtózik ettől a csajtól. Mondjuk, én sem tudom hova rakni a személyiségi zavarait, de ez már lényegtelen.
- Ez egyértelmű, sőt innentől minden percben be fogsz számolni arról, hogy mit csinál, kivel megy el, stb., megértetted?! – ragadta meg két kézzel a vállam, és ebbe a mozdulatba konkrétan belekönnyeztem. Sajnos, a Dake miatti sérülésem nem csak átmenetinek tűnik, magában is fájt, de ahogy Bia rávágta a kezét, konkrétan azt hittem szívbajt kapok.
- Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdeztem lerázva magamról a csajt.
- Nem! De minek is magyarázok neked, a lényeg, hogy már tegnapra is késő az az SMS, tehát... – itt vett egy mély levegőt. – Takarodj haza!! Szevasz! – lökött meg, majd már el is futott. Pislogás nélkül meredtem utána, amikor pedig végleg kifordult az utcánkból sóhajtva rohantam be a házba.
- Te hova rohangálsz? – mentem neki szegény Graynek a nappaliban.
- Bocsi, nem figyeltem. Figyelj, milyen érzés kavarog benned, ha Biáról van szó? – tértem rögtön a lényegre, Gray meg a csodálkozástól eltátotta a száját.
- Mi?! – kérdezte végül, de amikor türelmetlen pillantást vetettem rá, egy nagy sóhajjal folytatta. – El akarom kerülni, felejteni és minden nem érdeklődő dolgok jutnak csak eszembe róla.
- Bővebben?! – sürgettem tovább.
- Nézd, külsőleg tetszik, meg tényleg, nem rossz csaj. De a természete... Falra mászok tőle, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy rám hajt, meg közben még x-y másik pasira. Velem szembe tekergeti magát, amit rendesen még egy kígyó is megirigyelne, elvárja, hogy én is a kis kedvence legyek, csak mert ő anyuci meg apuci szeme fénye. Érted?! Ettől kapok idegrohamot – röhögte el magát kínosan. – De ez miért érdekel téged?
- Csak mert hétfőn nem akartalak bővebben faggatni – rohantam fel a szobámba. Huh, hát ebből most mit is mondjak el neki? Lehet, hogy az egója miatt fel sem tűnne neki a sérelem, mivel... Huh, valami ilyesmi?

„Na, kikérdeztem. Igazából azt mondta, hogy tetszel neki, mármint külsőleg, de ezzel együtt taszítja a viselkedésed... Szóval, szerintem lenne nála esélyed, ha kicsit máshogy viselkednél. Ennél többet nekem sem mondott el, egyébként.”

    Küldés? Vagy, még sem kellene neki elküldeni?! Aj, mindegy, lesz ami lesz, elküldöm neki, és hátha megjön ennek hatására az esze is... Ejha, rögtön küldte a választ. Ez a csaj most komolyan csak erre az SMS-re várt?!  

„Még szép, hogy a külsőm bejön neki, ez természetes! És ne aggódj, a belsőmet is szeretni fogja, csak várd ki a végét! :P :D :D”

    Hát, nem teljesen így értettem, de mindegy... Így is jó. Fő, hogy ő tisztában van a dolgokkal, és hogy az egóját sehogy sem lehet megingatni. Aztán ki tudja, hátha még a végén a rámenős énje nyer, és Gray meg pont ebbe fog pölö beleszeretni... Bár, kétlem, valahogy nem érzem azt, hogy Graynek ez bejönne... De lehet, hogy becsap a női megérzésem.  
  
Ayame és Sayuri 

2016. június 11., szombat

27. Fejezet - Elhitted

október 7. csütörtök

- Yamanaka Sirállia, olyan szép lúdnyaka van, miért rejtegeti?
- Azt nem lúdnyaknak szokás mondani - csóválta a fejét rosszallóan Zeririn, amivel habár egyetértettem, most mégsem adtam ennek a véleményemnek hangot.
- Az teljesen mindegy! - ellenkezett Rem, hiszen szerinte még mindig "lúdnyakam" van, amit nem kéne a hajammal meg a kezeimmel takargatnom, és én ennek meglehetősen örültem. Remélem jól felhizlal, aztán levág. Így is már annyiszor vágták el a torkomat idézőjelesen, hogy simán megeshet, hogy a legközelebbi máris újra megtörténhet. Valahogy már megszoktam. És igen, a hangulatom az egekben volt, már majdnem kifogástalan!

***

- Nem kéne takargatnod, attól még nem fog eltűnni - okoskodott mellettem Zeririn, miközben szépen lassan battyogtunk hazafelé a köves úton, én pedig már azon elmélkedtem, mivel és hogyan üssem le. Mióta a suliban találkoztunk nap végén, miután sikeresen előkerítettük szó szerint véres harc árán a feladatlapot, senki más nem dekkolt a tanárral, csupán Zeririn, és nekem úgy tűnt, hogy az ujjaival már számolgatta a saját és a mi pontjainkat, ha esetlegesen mégis megmentjük a tesztet. Nincs mese, Zeririn nagyon szeret versenyezni, majdnem vagy még jobban is, mint Kíra. Mi meg Bontival szerintem már nem kifejezetten érdeklődünk sem a verseny, sem... egymás iránt. Úgy sétáltunk egymás mellett hazafelé, mint kettő idegen. Legalábbis én így éreztem. Bonti a szokásosnál lassabban ballagott, miközben olyan hangosan hallgatta a fülébe dugott zenét, hogy még mi Zeririnnel is tisztán hallottuk, hogy Dead By Aprilt hallgat. Csodás, csak éppen arra már nem figyeltem, melyik számukat is pontosan, pedig én is szeretem azt a bandát. Nos, de visszatérve a "két idegen" fogalmára, valóban így mentünk egymás mellett. Még ez sem történt meg, de hiszen ezt most festettem le... Hűha, nagyon zavaros a megfogalmazásom, egyszerűen nem tudok épp ésszel összetenni normális mondatokat. Bár, a mai eseményekre visszagondoltam, és rájöttem, nem is csoda, miért viselkedtem úgy, ahogy.
- Sirállia! - rántotta maga felé a karom Zeririn, és nekem ekkor esett le a tantusz: nem válaszoltam neki. A számba haraptam, és éreztem, ahogy az egész nyakam megfeszül erre az apró mozdulatra. - Nagyon fáj?
- Ennyire...lá... - de itt újra elharaptam a szám, a szemembe pedig majdnem könnyek szöktek. De csak majdnem, ennyire még nem vagyok érzékeny. Sőt, jelenleg még a saját életem sem tudott érdekelni. Zeririnnek pedig semmiképpen nem éreztem, hogy jó lenne elmondani, ami délután történt. Még a végén a Bontis eset is kicsusszanna a számból, és akkor... nekem annyi... Vagy inkább Bontinak annyi? Vajon Zeririn hogy reagálna? A gondolataim hatására megérintettem a nyakam, majd elcsodálkozva vettem észre, hogy már haza is értünk. Zeririn is felfogta a mindannyiunk számára lejátszódó eseményeket, így bizonytalanul intett egyet, majd Bontival továbbsétált. A srác meg... Csak gyorsan biccentett egyet, majd tök lazán továbbhaladt Zeririnnel az oldalán. Hát... Oké.

***

Nagyjából ennyi történt...tegnap. Ja, vagy azt hitted, hogy még a szerdát írom? Hát, nem, mégpedig azért, mert mihelyst becsaptam az ajtót, olyan szinten letámadott az a kis dög, amit fáradtságnak hívnak, hogy alig értem be a szobámba és vetődtem le az ágyamra, már álomba is merültem. Egész éjjel random bicskákkal, na meg random denevér meg vámpír Bontikkal álmodtam, és mire magamhoz tértem (felébredtem, haha), tisztára levert a víz. Nem is értem, hogyan történhetett ez, hiszen tök aranyosak a denevérek, főleg akkor, mikor barna hajuk van és világítóan kék szemük, ezzel együtt pedig hajaznak... Blackwell Bontira... személyesen.
Mihelyst kivágódtam a puha ágyikómból, lezuhanyoztam és megpróbáltam olyan füzeteket tenni a táskámba, amilyen órám egyáltalán lesz is ma (nem figyeltem az órarendet, szóval ez a műveletem olyan lutri lett), nagyjából eligazítva éreztem magam, így megindultam a konyha felé. Ahol hát... Gray... kissé nekem esett.
- A nyakad!!! - állított meg a vállamnál fogva, majd rázott össze-vissza, miközben hadart. - Tegnap nem vettem észre, mert ment az a brutális akciófilm a TV-ben, amit te még hírből sem ismerhetsz, na meg egy picit be is aludtam, na meg azért hívtak is, na meg azért - vett idegesen levegőt -, de azért egyben vagy látom. Gyere! - ragadta meg a csuklómat, majd ellenvetést nem tűrve berángatott a mosdóba, ahol konkrétan megkínzott, mint egy kísérleti nyulat: valami csípő folyadékkal égette halálra a bőröm, majd utána egy köteg sebtapaszt rakott rá, de előtte percekig méregette, milyen mély lehet a sebem. - Orvoshoz azért el kéne vele menni! Gyere! - rángatott volna tovább, de én már meguntam, hogy egy hajasbaba vagyok, és cibál ide-oda, ahogyan ő szeretné, szóval megálltam a nappalink közepén, akár egy cövek.
- Nem megyek - suttogtam a földet pásztázva. - Max suliba megyek, de oda is csak azért, mert itthon sem akarok lenni - kaptam magamra a táskám és az egyik sportcipőm, majd a tök elnémult Gray értetlen pislogása közben végigvonulva a küszöbre tettem a lábam. Itt viszont belém nyilallt a lelkifurdalás: azért mégiscsak segített, meg aggódott értem, én meg ilyen bunkón elhúzok... - Köszönöm... ezt - mutattam bénán a nyakamon lévő tapaszokra - mivel a fél dobozt rámpakolta pusztán szeretetből, asszem' -, majd még bénábban átestem a küszöbön, mormogtam egy sziát, mire a fiú értetlenül röhögött, megjegyzem, full logikusan. Ha a helyében lennék, én is úgy vélném, hogy valami komplett ideggörcsös idiótával van dolgom.
Szóval hát így indult mesés reggelem, plusz mindezen események után felvilágosodtam, hogy öt macskánál is több életem van. Csak azt már kómás fejjel nem tudtam számológép nélkül kiszámolni, hány élete van öt kilencéletű cicának, de nem gond, ez most igazán nem volt lényeges a mai napomban. Továbbá suliba sétálva is csak nyolc autó és kettő busz akart elcsapni, tehát meg tudtam állapítani, hány jármű akart véget vetni kivételesen különleges életemnek, mégpedig számológép nélkül. Jé, kezdtem ébredezni! Ja, és természetesen Bonti nem jött el reggel, hogy együtt menjünk be a Szent Reviulsba, mint egy jól együttműködő, nyerő csapat. Ó, az túl mesei szituáció lett volna, tudod, mint a hétfejű farkas Piroskával, meg az ordas sárkány... Akarom mondani, az ordas farkas Piroskával, meg a hétfejű sárkány. Elnézést.
- Hát ez nem lehet igaz, hogy nosztalgiázik itt már megint! - mutatott rám az Átkom húsos ujjaival. Jaj, ne! Ezzel a "nosztalgiázunk" rikoltozásával csak nem arra akart az imént célozni, hogy nosztalgikusan mertem késni a témahét első, reménytelenül semmitmondó órájáról késni öt percet hétfőn?! A hétfők azok már csak ilyenek! Vagy...várjunk csak?  - Nézze csak meg, mindenki itt van, maga meg elvágja a torkát ahelyett, hogy csatlakozna köreinkhez! Fölháborító a mai fiatalság! Mindenki hirtelen "öngyi" akar lenni! Hát még ha dolgoznotok is kéne, akkor vajon mit éreznétek! Hát nem éreznétek jót, az is biztos! És még...
- Csak egészen nyugodtan, Serena-sensei, Síra-chan - ekkor esett le, hogy Tegumi mennyire hiányzott... No, de milyen nap is van ma? Hétfő? - pár percet késett - nézett eszméletlenül szívdöglesztően az órájára Takumi: a haját először is félretűrte, hogy ne a hajszálai mondják meg, hányat mutat a tökéletesen tökéletes bőrszíjas karórája, miközben nagyot szippantott a levegőbe, hogy ellenőrizze, két liter helyett hat liter pacsulival fürdött-e reggel. A hét liter nála az ideális, de az sem baj a mai napon (még mindig nem tudom, milyen nap van ma) Olyan jó, hogy ma ők ketten lesznek a felügyelőtanáraink! - Nyugodtan üljön le, kedves - mutatott rá a székemre bájosan. Ch, hát ez észbontó.
- Vágom, hol a helyem - vetettem oda neki foghegyről, majd senkire sem nézve - gondolom mindenki levágta már "Serena-sensei" beszólása előtt is, hogy úgy nézek ki valóban, mint akinek a minap keresztülvágták a torkát - megpróbáltam minél diszkrétebben helyet foglalni.
- Hé, Krisztán - fordultam hátra illedelmesen, amint levágtam magam a helyemre.
- Mi va'? - flegmázta oda nekem össze ezt a csodás cicerói körmondatot, amit már megszoktam. A tollát természetesen már a mutató és a hüvelykujja között forgatta, holott rohadtul semmit sem írtak a többiek, plusz a tanárok sem körmöltek a táblára. Konkrétan annyit láttam a tanításukból, hogy mind a kettőnek járt a szája, csak éppen azt nem tudtam már leszűrni, konkrétan mit mondhattak. Valahogy ilyen "kivezetem a tanár hangját a hallóközpontomból" szuperképességem lehet, vagy fene se tudja.
- Milyen nap van ma? - meredtem rá álmosan, ő meg legyintett egyet, de olyan erővel, hogy a tolla leesett a földre.
- Honnan tudjam, mi vagyok én, kalendárium?
- Nem, te egy degenerált vagy, igazad van - csaptam rá a fejemre. - Csütörtök! Nosztalgiáztam a szerdáról, ami tegnap volt, tehát ma csütörtöknek kell lennie, ez az!  Kösz, nem is vagy te olyan végtelenül degenerált! - veregettem vállon, majd ugyanazzal a lendülettel, amellyel elkaptam a kezemet a válláról, előre is fordultam.
- Őőő... Oké? - halászta fel a földről a tollát Krisztán, miközben próbálta összerakni az általam felvetett találós kérdésre a megfelelő választ: Mi a francot segítettél te ma Sirálliának?

A következő pillanatban nem örülhettem magamnak eléggé, hogy kiderítettem, milyen napot írunk, mivel megszólalt az elfelejtett tárgy a zsebemben: a telefonom. Illetőleg az elfelejtés fogalma a lenémítására vonatkozott. A fenébe is!
- Nem elég, hogy késik, még a telefonja is megzavarja az óra menetét! Kifelé!!! - dübörögte a hangfalán (száján) Serena az igét, én meg rájöttem, hogy nekem szólt, és az osztály még mindig leesett állai és csendes szájai között szlalomozva ki is surrantam a teremből. Bontit nem is láttam. Még jó, most hozzá volt a legkevesebb kedvem. Krisztán viszont ugye már készítette az egyik életveszélyes tollát, hogy leamortizálja a hátamat, szóval őt különösképpen nem rendítettem el a kinézetemmel az engem való ostromlástól, "hál' Istennek". De őt is el kellett keserítenem, kemény egy perc múlva már a folyosón folytathattam ezt a mosogatólé témahetet, a telefonom társaságában, amit felvettem anélkül, hogy megnéztem volna, ki zargatott.

Én: Háló?
Ismeretlen: Mit háló? A nagy röhögésben, amekkorát vetődtél, elfelejtettem érdeklődni, már megint hol cseszted szét magad.
Én: Gray?!
Gray: Neked nem írja ki a számom? Vagy most elvesztetted a szemedet valahol?

Ekkor megláttam a Gray szerint vaksi lényemmel Bontit, ahogy becsapja a fiú WC ajtaját. - gőzöm sem volt, miért viselkedett ilyen feszülten -, aminek hatására én hülye leejtettem a telefonom, ami végigterült a folyosó kövén úgy, hogy még ki is kapcsolt. Hurrá!
- 'Reggelt - bólintott felém Bonti, majd rám sem emelve a tekintetét visszament a terembe, ahol Serena duruzsolása fogadta. Még én is hallottam, ahogy azt kérdezte tőle, hogy "Ugye kinn van az a semmirekellő epilepsziás?" Miért pont epilepsziás? Hát, már értem, az Átkom miért nem lett orvos... Egek! Bár, tanárnak sem éppen csillagos ötös.
- Khm, szia - tátogtam bénán, pedig már nem is volt a folyosón a még mindig témahetes csapattársam, szóval a köszönésemet maximum a hol illedelmesen becsukott, hol pedig lázadóan kitárt szekrények hallgathatták. Egyébként meg: Jézusom, mi lesz ma? Velünk, kettőnkkel?! Már most tök béna voltam, pedig több méterrel tőlem, rám sem nézve ejtett ki egy szót, azzal sem mondott semmi újat, csak hogy reggel van vagy mi, én meg már széttörtem a telóm a járólapon. Félelmetes! A kezemmel lenyúltam érte, de mikor emeltem fel a készüléket, félúton leesett, úgy remegett a kezem. A szívemhez kaptam, és így ültem olyan két percig, míg meg nem nyugodott a szívdobogásom.
- Nincs semmi baj - fújtam ki a gőzt, majd újra nekiveselkedtem a telóm felvételének. Most már sikerült, és amint felkapcsoltam, Gray neve újra megjelent a kijelzőn.

Gray: Levágták a karod?
Én: Ha?!
Gray: Megsüketültél?!?!
Én: Mi van?!
Gray: Van egyáltalán olyan testrészed, amit nem rontottál el?!?!
Én: Na jó... Te mégis miről beszélsz? Én rontottam el a testem?!
Gray: Hát, nem teljesen, de valahol tehetsz róla. Egyszerűen nem tudsz magadra vigyázni. Mostanában mást sem látok, csak hogy valahogy lesérülsz: vagy szellemileg vagy testileg. Ja, és mind a kettő elég súlyos gond, csak úgy mondom.
Én: Hagyjuk ezt most. Csak ezért hívtál?
Gray: Nem, csak érdekelt, hogy milyen hússal szeretnéd enni a makarónit: marha vagy disznó?
Én: Őőő... Disznó. Köszi, szia!
Gray: Szia!

Értetlenül fejeztem be a hívást, majd csak bámultam a kijelzőt, mire újra megjelent Gray neve rajta, én pedig hülyén mosolyogva fogadtam már harmadjára a hívását.

Én: Háló?
Gray: Leütlek, és akkor már a tested 100%-a használhatatlan lesz, azt garantálom! Te hülye!
Én: Vagy te a hülye...
Gray: Gratulálok, hogy neked csak a hülye esett le!
Én: Most ehhez egyáltalán nincs kedvem. Mi a helyzet, csak marha van otthon?
Gray: Ja, azért hívtalak, hogy sírva megkérdezzem, hogy most mi a francot kezdjek a kajával meg magammal, utána meg hat percig csak hüppögjek csajosan.
Én: Köszi a spoilert, jöhet minden...
Gray: Te tényleg ennyire hülye vagy?!
Én: Miért is? Nem csináltam semmit!
Gray: Hát éppen ez az, te majdnem 1-es IQ-val megáldott csodabogár! Az érdekelt már a kezdetektől, hogy mégis hol sikerült elvágnod a torkod, de reggel olyan hamar eltűntél, hogy már esélyem sem lett volna megállítani.
Én: Tehát tök logikusan felhívtál az első órámon, holott tudhatnád, hogy a sulimban már ha leütsz magadon egy szúnyogot, akkor az igazgatóiba küldenek.
Gray: De nem is vagy órán. Meg az igazgatóiban sem.
Én: Honnan tudod? Pfu, egyébként nem volt nehéz kitalálni... Az Átkomnak meg most kivételesen jó napja lehet...
Gray: Már akkor tudtam, hogy nem leszel, mikor hívtalak.
Én: Ne őrjíts meg! Mekkora jós vagy, ember! Ha hívsz, és én felveszem, valószínű, hogy hamarosan kinn dekkolok a folyosón, mivel kiküldenek!
Gray: Éppen ezért. Most fontosabb ez a téma, mint a sulid témája.
Én: Végre valami, amiben egyetértünk. Egyébként nem történt semmi hatalmas dolog, csak tegnap Kylo elvette a tesztlapunkat, megfenyegetett minket, ha nem keressük meg őt, meg ilyesmik, akkor soha nem látjuk viszont, aztán mi Bontival utánamentünk. Egy gyárnál bukkantunk rá...
Gray: Lassíts, hé! Kylo az ki is?
Én: Egy 11.-es beszívott fejű majom, aki ahol tud, keresztbe tesz nekem, és nem azért, mert olyan vallásos.
Gray: Ezt annyira nem értettem. Mármint a kereszteset. Ez most valami vicc akart lenni?
Én: Ja, sötét keresztény humor, érted.
Gray: Hát, eléggé béna.
Én: Ch...Csak nincs humorérzéked! Nos, rátaláltunk erre a bizonyos majomra, aki egy másik majommal őrizte a tesztlapot.
Gray: Szóval elmentetek az állatkertbe.
Én: Béna!
Gray: Neked sincs humorérzéked. Ki volt vele?
Én: Nem ismered. Dake- nek hívják, vörös haja van, és Kylo egyik "szövetségese" vagy hogy mondjam. Velük verekedtünk össze... Bontival.
Gray: Pf! Mik történnek suliidő alatt... Egy papírért. Bár nálad már meg sem lepődöm. Bonti remélem amennyire tudott, megvédett!
Én: Jobban is, mint ... mint kellett volna. N...nos, a végén megvertük mind a kettő marhát, akik egyébként nem is ketten voltak, mivel csatlakoztak hozzájuk a többiek is...
Gray: Várj, várj! Milyen többiek? És ki vágta el a torkod?!
Én: Dake... Eléggé sportszerűtlen a tag. Többiek? Hát Dake további majma.
Gray: Így már rögtön értem... Mennyi majom! Szívesen lennék közöttük a vadász!

- Síra-chan! Ha telefonozgat, akkor inkább jöjjön be, és tudja meg maga is a feladatokat, nagyon hiányolom Önt! - nyalta végig a száját Tegumi, miközben az ajtónak támaszkodott. Fúj! A teremből kiszűrődő fény rávetült a homlokára, amiről teljesen leszűrhettem a perverzsége százalékszintjét, amely...
- Még mit nem! Tűnjön az igazgatóiba! - harsogta Serena, miközben hallottam, hogy a többiek próbálnak védeni. ("Neee!" ez Stella volt, "Maga mehetne oda inkább!" ezzel a beszólással Karamell erősítette a tiltakozókat, "Nem, maga inkább az elmegyógyintézet igazgatójához menjen!", kontrázott Zero, "Nem, inkább guruljon!", vett védelmébe még Wolfi is, "Pf!" ... utóbbit Krisztán vetette oda flegmán, ő ezzel "tüntetett". Végülis ez is több, mint a semmi, jelen esetben példaképp Bonti tüntetése.)
- Tegye le azt a telefont, és jöjjön be, kedves legjobb tanítványom - mosolygott a szemével rám Tegumi, bennem pedig megfagyott a sza... A vér.

Én: Figyu, nekem most le kell tennem. A lényeget már tudod. Végül megszereztük a cuccot. Majd később még mesélek. Szia!
Gray: Szi...

Szegény elköszönését sem hallhattam teljesen, úgy kellett sietnem, vagyis annyira azt éreztem, hogy sietnem kell: Takumi annyira bámult, hogy akarva akaratlanul begyorsítottam a cselekedeteimet, majd úgy viharoztam be mellette a terembe, hogy észlelni sem volt időm a stírölő hadjáratát...
- Kérdezze meg a csapattársát! Én ugyan még egyszer nem fogom elmagyarázni a feladatokat! - zsörtölődött az Átok, én meg értelemszerűen megátkozva éreztem magam. Még hogy a csapattársam! Jó vicc! Én úgy éreztem jelenleg, hogy Bonti inkább mondaná el az ügyességi feladatokat egy madárijesztőnek, mint nekem. Azért egy próbát megérne... megkérdeznem. Annyi esélyt látok arra, hogy válaszolni fog, mint arra, hogy kettő perc alatt megtanulok folyékonyan kínaiul.
- Mik a feladatok? - mentem oda óvatosan a padjához, ahol ő éppen nagyon ellazította a végtagjait: alig látszódott ki a padja felett, mivel annyira elterült zenehallgatás közben, mint Krisztán. Bár ő még így is "lazább" volt: már nem is járt (vagy inkább chatelt) ebben a dimenzióban. Biztos valamilyen vörös vagy nem vörös lánnyal beszélt a pad alatt ilyen tág pupillákkal... Vagy lehet, hogy már nem is csak beszéltek, bár ebbe inkább bele sem akartam gondolni. - Nagyjából? - kérdeztem egy újabbat, mivel nagyon nem úgy tűnt, hogy Bonti még ma akart volna válaszolni, pedig szerintem enyhén nyilvánvaló volt, hogy tőle kérdeztem. Még oda is mentem hozzá... Vártam olyan öt percet, de mivel Serena ciccegése miatt nem várhattam meg a hatodikat, így egy értelmes kérdést próbáltam Bonti fülébe eljuttatni: - Vannak egyáltalán kérdések? - erre az okos mondatomra Krisztán tág pupilláival rám meredt, majd pár másodperc múlva kiröhögött, mire én feladtam. Jó, akkor ne válaszolj! Bunkó!
- Én szívesen elmagyarázom a feladatokat - csicseregte a padom mellé ugrott Stella, de nekem már semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy megtudjam. Meg egyébként is, ha ennyit nem tudhatok meg a csapattársamtól, hogyan fogunk később másban együttműködni? Így tök felesleges az egész, mivel lesz jobb, ha egy másik csapattag elmagyarázza? Persze, Stellával barátok vagyunk... De... Nagyot nyeltem, és rájöttem, hogy ez nekem ma így nem megy. Nagyon nem megy. Nem is ment. Nem is fog menni. Nem az a lényeg, hogy most éppen nem mondta el Bonti a lényegét a mai napnak, amit együtt kell végiggüriznünk. Nem. Egyszerűen csak nem bírok vele meglenni egy teremben. Egy légtérben.
- Köszi, kedves tőled, de ... Á, nekünk már úgyis mindegy - veregettem nevetve vállon, miközben a mosolygásom egyre erőltetőbbé vállt, majd teljesen eltűnt.
- Síra...? - Stella rám nézett nagy, mélykék szemeivel, én pedig teljesen elvesztem. Nem a szemeiben, félreértés ne essék, úgy az egész napban elvesztem. Be sem tudta a lány fejezni a mondatát, mivel ránk csöngettek, és szegény összerezzent a hirtelen hang hatására.
- Nekem most mennem kell a büfébe, mindjárt itt vagyok - mosolyogtam rá kelletlenül, majd felkaptam a táskám - indokolatlanul -, és elindultam a kávéforrás felé.
- Egy cappucinot kérek szépen - kotorásztam a táskámban a pénztárcámat keresve.
- Hát ez hülye - lökött meg valaki hátulról, mire felegyenesedtem, és rájöttem, nem áll a pultnál senki.
- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te - meredtem hátra szemforgatva Krisztánra.
- Jé, ez szokatlan! - kopogtatta meg a homlokomat, nekem meg kedvem lett volna egy porszívóval beszívni a kezét, majd a Niagara vízesés felé hajolva kirázni a porzsákot.
- Mármint?
- Haha, nem támadsz vissza, ez marha aranyos! - borzolta össze a hajam, mire csak levakartam a kezét a fejemről, mivel nem érzem és nem is éreztem magam soha állatsimogatóban nyáladzó kecskének, akit csak úgy végigdédelgethet a fél város (ebben a példában Krisztán egy fél várost jelent, igen), mire még jobban kinevetett.
- Mit kér, aranyoskám? - tényleg aranyos vagyok, büfés néni?
- Őőő... Egy cappucinot - mélyedtem el újra a táskám belső négyzetmétereiben. Volt itt minden: tolltartó, füzet, kutyajáték (?!), müzlisdoboz (?!?!), de péntárcára még nem bukkantam. Még! Rajtam nem foghat ki!
- Rendben! Van valami gond? - vonta fel aggódva a szemöldökét az idős nénike, mihelyst visszafordult felém (mivel közben már ügyeskedett a cappucinommal) aki eddig mindig olyan kedvesen kiszolgált engem, meg másokat is, volt, hogy még kedvezményt is adott, olyan sok kávét vettem nála, de most egyáltalán nem találtam a pénzemet, azt meg mégsem várhatom el tőle, hogy tök ingyen szolgáljon ki...
- Nem, semmi probléma! Egy pillanat! - tekintettem szét, hátha valahova leejtettem, mire megakadt a szemem Zeririnen, Bontin meg Krisztánon... Krisztán? Zeririn Bontival?! Milyen furcsa trió... Főleg, hogy Krisztán nemrég még itt állt mögöttem, és nem hagyott békén. A nagy tömeg keltette zajban nem hallottam, amiről beszélgettek, de azt tisztán láttam, hogy Krisztán nagyban röhögött valamin Bontival, Zeririn meg rosszallóan fejbeütötte a tollbajnokot. Ekkor jó pillanat adódott nekem arra, hogy végignézzem Bontit: szürke kapucnis felső volt rajta, amely minden tegnap szerzett sérülését takarta, a haját megint elfelejthette megfésülni, a farmerja a szokásos lazasággal egészítette ki a felsőjét, a cipője meg... azon az az egyetlen érdekesség volt, hogy az egyik cipőfűzője ki volt oldódva, amit gondolom eddig még nem fedezett fel. Hmmm... Visszatévedt a szemem a hajára, és eszembe jutott, hogy lehet valaki ennyire... fiú, hogy nem fésüli meg a haját rendesen, így áll minden merre, a homlokába lóg, meg mindenhova... Idegesítő! Legszívesebben fognék egy nullásgépet, és lenyírnám az egészet! Ekkor megéreztem, hogy már Bonti is engem néz. A francba már! Idegesen lehajtottam a fejemet, és ürügyként elkezdtem a cipőfűzőjére nézni rosszallóan, mire ő is lekapta a fejét arra szemlélődve, amerre én. Hamar észrevette, amit én már korábban, mégsem hajolt le bekötni a fűzőjét. Lázadunk, lázadunk?
- Itt a cappucino, 250 Ft lesz! - mosolygott rám kedvesen az eladó, én meg hülyén ránéztem, majd újra Bontiékra, mintha ott hagytam volna a tárcámat. Ekkor észrevettem még egy érdekes eseményt: Krisztán és Bonti egyedül maradtak, Zeririn a lány WC felé vette az irányt, a két fiú pedig nekem hátat fordítva beszélgetett tovább. Ez aztán nagyon érdekes információ volt. - 250, kérem! Már többen állnak maga mögött! - fogta a fejét szegény nénike, én pedig hülyén nevetgéltem, és felkészültem a leégésemre, mire Krisztán egy igazi troll módjára végigszántott a várakozó soron.
- Síra-chan mögött álltam, bocs - röhögött rám - a mögöttem állók persze mukkanni sem mertek, mivel vagy lányok voltak, vagy gyenge fiúk -, majd engem is félrelökött. Logika felsőfokon... - Két cappucinot kérek! Vagyis azt, meg még egyet ! - mutatott az enyémre, én meg kiguvadt szemekkel néztem, ahogy megveszi a saját és az én italomat is.
- Tessék - nyújtotta át már az osztály előtt a cappucinomat.
- Meg a francokat... Kösz, hogy kimentettél, azt meg idd meg - legyintettem, mire Krisztán akaratosan a kezembe nyomta a poharat. - Miért?
- "Leégtem effektus" párosítva a "Síra vagyok és koffeinmániás" - sal nem éppen szerencsés kombó. Inkább idd azt meg, és ne emózz az osztályban sem. Valahogy vége lesz a mai napnak is - kacsintott rám (WHAT?), majd miközben nagy élvezettel itta a saját "koffeinjét", belibbent a termünkbe. Teljesen összezavarodva álltam az ajtóban, míg Stella vissza nem rántott a valóságba.
- Ugye nincs semmi baj? - mosolygott rám, én pedig hasonlóképpen, mint ő, próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra, de inkább valami értetlen félgrimasz sikeredett...
- Dehogy! Csak nem értettem, hogy Krisztán honnan tudta, hogy nem volt nálam pénz.
- Hááát, túl jól ismer? - elmélkedett inkább csak magában Stella, én pedig a mai napon először elnevettem magam, de úgy igazából.
- Jaj, te! Hát, erre csak annyit tudok mondani, hogy kösz! - töröltem meg a szemem, majd az utolsó kortyot átnyújtottam neki. Ez nálam nagy szó volt ám! - Kérsz?
- Megkóstolom! - itta meg, majd felpörögve megölelt, én pedig úgy éreztem, nem is lesz olyan kegyetlenül szar a mai napom... Krisztánnak köszönhettem ezt elsősorban.

***

- Te meg hova mész azzal? - loholtam Bonti után, akinek esze ágában sem volt bevárni, valami félbehajtott A4-es lappal a kezében megindult a honnan tudjam melyik terem felé... Természetesen válaszra sem méltatott eme értelmetlenül hülye cselekedete közben. - Válaszolj már, te idióta! - próbáltam meg kigáncsolni, amely félig sikerült is, szóval kicsit megrendült a nagy menetelében.
- Neked meg mi a bajod?! - egyenesedett ki újra, én meg legszívesebben keresztüllőttem volna a szememmel a hátát.
- Neked mi a bajod! - kezdtem rá már tényleg rohadtul dühös lenni rá. Nem is bántottam, ő meg milyen... Ááá!
- Nekem ugyan semmi, de ha ennyire nem akarsz velem egy csapatban lenni, felőlem cserélhetünk is - ki mondott ilyet?! - Már beszéltem Zeririnnel, hogy a mai napot inkább vele tölteném egy párban... Ja és a következőt is.
- Mi van?! Miért pont vele? - sokkoltam le egy pillanat alatt, és már megértettem, hogy miért beszélgettek a szünetben... Na meg tegnap is együtt mentek hazafelé, tuti, már akkor is szóba került a közös csapat gondolata... Erre a két napra cserélni szeretne?!
- Mert ő a lányok közül a legokosabb, és ő nem megy az agyamra, meg nem ront el szinte mindent, mint egyesek - helyezte a hangsúlyt az "egyesekre", miközben végre hátranézett rám, de azt a közömbösséget, azt a gúnyt leírni sem lehetne, ami ekkor rámömlött a tekintetéből. - Ja, és ő legalább normálisan beavat ahhoz mérten, amennyire megbízik bennem, nem úgy, mint... hát egyesek, akiknek a cselekedete meg a szavai fullra elütnek egymástól újra és újra - mosolyodott el. Te kis... Eddig ezt nem is mondtad, hogy ennyire, de ennyire összemelegedtél Zeririnnel! A többi szövegedet meg edd meg, vagy etesd meg mással, mert hülyeség!
- Szóval ezt gondolod - tettem karba sóhajtva a kezemet, miközben közelebb mentem hozzá.
- Ezt - tette ő is karba a kezét, miközben minden felé megtett lépésemet ellensúlyozta a saját lépteivel, csak ő éppen hátrafelé mozgott. Így úgy néztünk ki, mintha azonos pólusú mágnesek lettünk volna, amik soha nem kerülhetnek egymáshoz közel.
- Nehogy azt hidd, hogy ez engem akár egy hangyányira is érdekel. Csapattársat pedig nem lehet változtatni, szóval ne is álmodj róla, hogy megkapod Miss Tökélyt. Most be kell érned Miss Nem Tökéllyel.
- Az nem olyan biztos - nyitott be a 10. A termébe, én pedig idegesen fújtam egyet, majd hozzá hasonlóan bementem. A terem new yorkos stílusúra volt feldíszítve: Szabadságszobor, New York feliratú pólók lógtak mindenütt, meg miegymás. Az első állomás készülődött itt gondolom a mai napon. Az ofő támaszkodott a tanári asztalnak, és bátorítóan mosolygott, de azonnal lehervadt arcáról a kedves vigyor, mihelyt meglátott engem. Gondolom, nem mutathattam valami biztató képet.
- Megérkeztetek az első állomásra, ezzel együtt pedig az első feladathoz is! - intett közelebb bennünket Tyler tanár úr, de én és Bonti is inkább felültünk egy-egy asztalra. - Van valami probléma ezzel? - gondolkodott el egy pillanatra.
- Ezzel nincs - legyintett Bonti, én pedig akarva-akaratlanul is elkaptam mindenkiről a tekintetem, és nekiálltam a cipőmet vizsgálgatni. - Hanem a csapatosztással van a... probléma - köhögött egyet, ami nagyon nem volt természetes, ch. - Nem lehetne, hogy Zeririn csapattársa legyen Sírával, én meg Zeririnnel? Így a fiú-lány párosítás is megmaradna, plusz nem lennének problémák a következő kettő napban - érvelt a srác, a tanár meg leesett állal követte minden szavát, gondolom megpróbálta felfogni az imént elhangzottakat.
- De hát ez őrület, fiatalok! Nem lehet a témahét felénél csapatot módosítani, nem így lett kitalálva, még senki nem is tette meg, a csapatok igenis működőképesek! - jött hozzánk közelebb az ofő, de hamar megállt, mivel szerintem belekerült a csípős zónába, azaz az izzó aurába, amely köztem és Bonti között burjánzott a teremben.
- Pedig én szerintem így ennek nem lesz jó vége! - túrt a hajába Bonti, bennem pedig fortyogott a düh. Neked nem lesz jó véged, az egyszer fix!
- Te is így látod, Síra? - fordult felém Tyler, én pedig úgy döntöttem, felveszem a kesztyűt. Egy tökéletesen rámszabott mosollyal felfordítottam az arcom úgy, hogy egyenesen a férfi szemébe tudjak nézni, és mutathassam, de mérhetetlenül happy vagyok.
- Nem, dehogy! Blackwell Bonti a legeslegjobb csapattárs a témahéten, de nem csak ott lenne az, mindenhol! - vigyorogtam hat oktávval magasabb hangon, mint ami az alap nálam, de már most beleszédültem a hazugságomba. Vagy ez mégsem volt az? - Én semmiképpen nem szeretném ha cserélnénk! - csicseregtem bájosan, majd újra lehajtottam a fejem a cipőmet keresve szemeimmel, ami szerintem egyáltalán nem nyújthatott furcsa látványt a tanárnak...
- Őőőő... Hát, én sem szerettelek volna benneteket szétválasztani. Egyébként jól érzed magad, Síra? - agyilag kifogástalanul, ha erre célzott... - A nyakad rendben van? - érdeklődött kedvesen - jaaa, hogy erre célzott -, én pedig bólintottam, hogy minden oké. - Ugyan már, fiatalok! Annyi más problémátok lesz az életben még, na meg majd egymással, más, fontosabb konfliktusok miatt, és akkor sem lehet bármikor kiszállni vagy cserélni! Nem így kell megoldani a nézeteltéréseket, hanem ha megbeszélitek, vagy ha a közös feladat során kibékültök, ahogy együtt dolgoztok! - magyarázta az ofő, én meg teljesen egyetértettem vele. Igaza is volt, nem azzal lesz letudva a mi kettőnk gondja Bontival, ha a srác átpártol egy másik csapathoz, engem meg lecserél... - Nos, tehát akkor mondanám is az első feladatot...
- Akkor biztos, nem mehetek át? - érdeklődött magabiztosan Bonti, miközben mereven a tanári asztal felé bámult.
- Fogd már be - sziszegtem, mire a teremben egy pillanatra síri csend lett. Most mi van? Mondtam valami furcsát?
- Megpróbálom újra elmondani, mivel innen addig ki nem mentek, míg meg nem csináljátok a feladatot - sóhajtott egyet Tyler tanár úr, én meg úgy döntöttem, dacból mindent megteszek azért, hogy mi ketten legyünk Bontival a legjobbak, Mi fogunk nyerni! Még ha ezt velem Bonti el sem akarja érni...
- Rendben! - pattantam fel a padról, majd összecsaptam a kezem. A sérülésem ellenére maximálisan készen álltam.
- Az első feladatotok könnyebb lenne, mivel az ügyességi játékok a könnyebbtől a nehezebbig jönnek sorban, hogy megfelelően be legyetek melegítve a nehezebb megmérettetésre - lapozgatott a jegyzetfüzetében Tyler, miközben Bonti még mindig az asztalon tehénkedett, és már a telefonjával is babrált. Én komolyan mondom, leütöm. - Az lenne a dolgotok, hogy kijöjjetek velem a szabadba - invitált minket az udvarra az ofő, mi meg értetlenül követtük őt. Az udvaron egy emelkedőre tett bóját meg egy talicskát pillantottunk meg, nekem meg lassan leesett, hogy mi lesz az első feladat...
- Látjátok azt a bóját ott?
- Sajnos igen - sóhajtott Bonti, miközben megfogta a talicskát. Na, ha az a feladat, amire gondolok, akkor nekem annyi. Utána meg Bontinak, ez egyértelmű.
- A feladat időre megy, azt mérem le, mennyi idő alatt kerüli meg veled azt a bóját Bonti úgy, hogy te természetesen benne ülsz a talicskában. Figyeljetek az emelkedőre, az nehezíti a feladatot! - figyelmeztetett minket Tyler, én pedig rossz szájízzel beleültem a talicskába. Fenomenális, el se bír ez a barom! Bonti felemelte a cucc fogóját, ezzel együtt pedig engem.
- Elhitted - engedte el hirtelen, mire majdnem kiborultam a "járműből". Olyan ideges lettem, hogy azt el sem tudnám mondani, leírni meg főképpen nem. Kiugrottam a talicskából, majd akkorát löktem a srácon, hogy majdnem átesett rajta.
- Te hitted el, hogy én elhittem! Baromarc! - löködtem, ő meg csak röhögött úgy mindenen. Hogy lehet ilyen... ilyen rohadék?! - Jelen pillanatban utállak! - kiáltottam.
- Jelen pillanatban ez az érzés kölcsönös! - nézett velem idegesen farkasszemet.
- Síra, Bonti, nyugalom! - állt közénk Tyler úgy, hogy kinyújtotta a karját közöttünk, én pedig tettem még egy próbát: beleültem abban a hülyeségbe, és elmormoltam magamban, ha még egyszer megmerészeli tenni ugyanazt, nem marad életben. Mi a franc baja van velem?!
Bonti megragadta a fogantyút, és olyan gyorsan nekiiramodott velem, amilyen gyorsan csak tudott... Remélhetőleg, mivel eléggé lobogott a hajam, és magam is gyorsnak éreztem a tempót, szóval meg is lepődtem, hogy ezek után még megcsinálta a feladatot, azaz a három kört. Igaz, hogy a másodiknál az emelkedőnél túl gyorsan ment, így majdnem lezakóztam, de gondolom ő sem akarta hozzám hasonlóan, hogy ráboruljak, így végül odafigyelve végigcsinálta az egészet. Miközben száguldtunk, sikerült kissé lenyugodnom, meg mivel pont Bontira kellett magamat bízni, így nem is tehettem mást... És talán kicsit élveztem is, ahogy tolt... a talicskán.
- Ez fantasztikus idő! 32 másodperc! Eddig ti vagytok az elsők! - próbált vicces lenni az ofő, de azért annyira nem engedtem el magam, hogy ezen kacarászni bírjak, így csak bólintottam (Bontihoz hasonlóan), majd a beírt eredménnyel és ponttal kiviharoztunk a teremből.
- Jó gyors voltál - suttogtam, ezzel nagyjából meg szerettem volna dicsérni, de megint nem válaszolt. - Mondom nem voltál ratyi! - javítottam át a mondandóm, mire lassított a léptein.
- Minél előbb túl akartam rajta lenni - magyarázta meg, miért csinálta jól, amit csinált, én nekem meg leesett: hát persze, hogy ezért. De legalább a flegmázása meg a nemtörődömsége jó eredményt hozott.
- Mindegy. Király volt - nyugtáztam elégedetten.
- Most erre mit mondjak? - sóhajtott, miközben félig meddig rám nézett.
- Talán, hogy köszönöm? Ennyire azért ne dramatizáld túl az utálatomat! - nevettem fel, de mivel ő nem nevetett, ezért nálam is elapadt ez egy idő után.
- Igazából ahhoz sokkal több kéne, hogy utálni tudjalak. Vagyis, hogy bárkit utálni bírjak, csak hogy az általánosításban maradjunk. Lehet, hogy korábban ezt mondtam, de mégsem ez a helyzet - állt meg a következő állomás ajtaja előtt, de még nem nyitott be a terembe. - Egyszerűen csak nem bírok veled lenni - mondta olyan hidegen, hogy az ereimben megfagyott a vér. Nem, nem érdekel!
- Ez az érzés most valóban kölcsönös - válaszoltam neki épp olyan hidegen, mint ahogyan ő tette.
- Ó, valóban? Nem hinném, hogy az lenne, ahogyan védted a csapatunkat az ofőnek. Majdnem odaokádtam - vallotta be a kedves kis érzelmeit, mire elröhögtem magam. Ő csak a nyakához kapott,aminek nem értettem az értelmét, mindenesetre hamar kirázott tőle a hideg és összerezzentem. - Mi van? - engedte le a karját a teste mellé, miközben felvonta az egyik szemöldökét.
- Semmi - nyeltem egyet, majd idegesen benyitottam 11. B termébe. Nem láthat... ilyennek.
- Ó, mina-san!
- Na jó, én léptem! - fordultam vissza meggondolva magamat, mihelyt megcsapott a szagáradat és a hangáradat egybefüggő hülyesége Tegumi jelensége miatt, de rájöttem, hogy Bonti elállta a kijáratot, szóval most úgy döntöttem, inkább bemegyek, minthogy kimenjek a fiún keresztül...
- Most meg mi a problémája, szépséges Síra-chanom? Ez a feladat biztos visszahozza a kedvét az iskolai élethez! - mosolygott rám, én meg mindösszesen egy vicsorítással jutalmaztam meg a kedvességét. A japán tanárunk ujjaival kihámozta a szeméből a hajszálakat, majd szentimentálisan folytatta, miközben széttárta a karjait: - Ez a feladat romantikus! Ne aggódjanak!
- Na jó, én léptem! - gondolta most Bonti meg magát, de jelen helyzetben én ugrottam az ajtó elé, és vágtam olyan képet, hogy " Ó, te szerencsétlen flótás, már ne legyél beszari ". Nincsen visszaút, ezt is végigcsináljuk!
- Jaj, inkább örüljenek neki, hogy nem fiú-fiú párosban játszanak! - bátorított minket a romantika mindentudója.
- Pf, pedig inkább csinálnám meg fiúval, mint vele - bökött felém a fejével Bonti, én meg nemes egyszerűséggel fejbe ütöttem. Már nagyon érett. - Hé!
- Csak azt kaptad, amit megérdemeltél, bolond! De még kaphatsz, ha ennyire NEM élvezed - léptem eggyel odébb tőle, majd kinéztem az ablakon. Én meg inkább lennék kinn, az iskola területén kívül, mint itt benn, ezekkel...
- Mina-saaaan - nyávogott Takumi, és olyan megsajnálható volt ekkor, hogy már nem egy sütőlapáttal, hanem egy baseball ütővel küldtem volna fel a Holdra. - A megoldandó csodás feladat a következő lenne - azzal az előre egy asztalra készített laptophoz lépett, amely össze volt kapcsolva egy kivetítővel, majd belépett egy power pointos vázlatba, amelyen a feladat volt felvázolva.
- Nincs szája, hogy e nélkül a baromság nélkül elmondja a feladatot? - méltatlankodott a csapattársam, és rá kellett jönnöm, hogy maximálisan egyetértettem vele. Mi a francnak ez a rózsaszín szívecskékkel kidekorált, krémszínű diákkal elénk varázsolt "csoda"?
- Ennek így semmi értelme - bólintottam egyet.
- De hát Síra-chan! De hát Bonti-kun! - nyávogott Tegumi, mi meg tökéletesen egyszerre röhögtük el magunkat, mivel Takumi hangja inkább hasonlított egy szexualitást már régen nem átélő kanos hímmacskára, mint egy erkölcsös japántanáréra. Viszont mikor rájöttem, hogy valamin tökéletesen egyszerre nevetek azzal a barommal, inkább befejeztem. - Mi ilyen mulatságos? Na, az lényegtelen, a lényeges az, amit én akarok mondani! Hát persze! - söpörte le magáról a sérelmeket... Gondolom én, majd egósan folytatta: - Mit is mondtam, mikor beléptetek eme mesés ajtón? Hát azt, hogy ez a feladat romantikus lesz! Márpedig a hangulatot egy ilyen romantikus kis Power Point tudja átadni a játékosoknak! - kattintgatott az egérrel.
- El sem tudom képzelni, egy fiú-fiú páros mennyire fogja magát buzinak érezni ennél a feladatnál - simogatta a halántékát Bonti, nekem meg nagyon kevés kellett ahhoz, hogy újra kitörjön belőlem a röhögés erre a megjegyzésére.
- Mit is mondtál, Bonti - kun? - érdeklődött már felénk fordulva a pedo, Bonti meg bájosan felkapta a fejét erre a kérdésre.
- Csak azt, hogy milyen kawaiik ezek a... szívecskék. Olyan kis hangulatosak - mosolygott, majd egy másodperc múlva eltorzult az arca. - Maga meleg, vagy mi a frász?! - kiáltotta el magát, és én eddig bírtam: úgy elröhögtem magam, hogy majdnem lefordultam két pad közé.
- Bonti, még egy ilyen megjegyzés, és söpörsz az igazgatóhoz! Pofátlanság a négyzeten! Hogy képzeled?! - ordibálta magából kikelve Tegumi. Ezt nem csak onnan szűrtem le, hogy rákvörös fejjel mutogatott egy ujjal, amelyet másodpercenként váltogatott, hanem mindemellett nem használta sem a "chan", sem a "kun" megszólítást, plusz nem magázta álszentül a srácot, plusz... Mióta járunk úgy fel az igazgatóiba, hogy söprünk? Mostanában létszámleépítés volt a takarítói részlegen, vagy mi történt?
- Tanár úr, mi győzni szeretnénk, szóval Bonti nem úgy gondolta, csak azt kérdezte, nem lázas - e - mentettem a szerintem még menthetőt a lehető legkedvesebb hangon, miközben a hazugság mérhetetlen ízmélységét ízleltem a nyelvemen, mert ma már rendkívül sokszor lehetett benne részem, miközben azt észleltem, ahogyan Takumi rákvörös feje visszaváltozik az ő szintjén normális árnyalatra. De csak az ő szintjén!
- Hm, ez logikusnak tűnik, gyönyörű - mosolyodott el, amint rám tévedt a tekintete, én meg közben rájöttem, korábban de hülyeséget is mondtam, de mint látom, a pedok hamar kifordulnak önmagukból, emellett még a logikájuk sem valami hatalmas. - Nem, Bonti - kun, 36 fokos a testhőm, bár, ha Síra - chan közelében kell lennem, akkor szerencsésen felkúszik eme hőfok 41-re, de kibírom, mivel valahogy életben akarok maradni Síra - channal egy légtérben - kedveskedett, én meg jobbnak láttam, hogy míg be nem találok neki verni egyet, leülök a legtávolabbi padra...
- Örülök, hogy ez magának ekkora öröm. Mármint, hogy meglegyen vele egy légtérben - ízlelgette az imént elhangzottakat Bonti, én meg máris nem gondoltam úgy, hogy jó ötlet volt korábban röhögnöm. Minek? A helyzetünk semerre nem változott...
- Szóval, a feladat - tereltem a témát, mielőtt újra emózni kezdtem volna. - Egy olajjal bekent apró gumilabdát kell először a homlokotokon egyensúlyozva a padok között eljuttatni a terem egyik végéből a másikba, majd a felügyelőtanár - itt diszkréten zárójelben vörös dőlt betűkkel, szívecskék között Takumi neve ékeskedett - markába ejteni közös erővel - micsoda megfogalmazás... - Ha közben leesik a gumilabda, akkor a párnak elölről kell kezdenie a pályát, emellett pedig... Mi? - horkantam fel.
- Mi a probléma? - tette bájosan rá a mutatóujját a szóközre Takumi, hogy lapozzon egyet, de még mielőtt ezt megtette volna, homlokráncolva értetlenkedett egy sort. - Van ám még egy dia!
- Kit érdekel - duzzogott Bonti az ablaknál, gondolom neki is leesett, mi a feladat.
- Mégis mi a fene?! Mindig lejjebb kell tenni a labdát, és egyre lentebbi testrészünket kell összeszorítani annak érdekében, hogy ne essen le a labda?! Ezzel mire akart célozni?! - hüledeztem teljesen felháborodva.
- Arra, kedves, ha esetleg leejtenétek a homlokotokról, akkor legközelebb a szátokkal kell összeszorítani a gumilabdát, aztán a mellkasotokkal, aztán pedig... az ágyékotokkal - segített ki rögtön Tegumi, engemet pedig levert a víz.
- Ezzel?! - mutattam fölháborodva Bontira, aki még mindig a vállát vonogatta, és úgy... szerintem nagyjából tojt mindenre.
- Ezt én is ugyanúgy kérdezhetném, de tényleg. Főleg arra a mellkasosra leszek kíváncsi, a deszka mennyi szálkát fog a mellkasomba állítani - bámult ki újra az ablakon, én pedig az idegességtől vörös fejjel mentem oda, hogy lekeverjek neki még egy kiadós maflást. - Hé, én, ha Síra lennék, rohadtul vigyáznék most magamra, nehogy visszakapjam!
- Nőket bántani? Jogtalanul? Férfi vagy te? - kérdezgettem jogosan, ő meg gúnyosan elröhögte magát.
- Nő? Jaj Síra, már megint elhitted - flegmázott, engem meg most már Tegumi fogott le, nehogy nekimenjek. Én komolyan mondom, megnyúzom!
- Nyugalom, Síra - chan - suttogta a fülembe Tegumi, kihasználva, hogy jótékonyan foghat le, nehogy baja essen ennek a szerencsétlennek, aki jelenleg is rajtam röhögte szét a fejét, ami még inkább kiverte nálam a biztosítékot, mire a tanár karjai közül is kirángattam a testemet.
- Jó, én ezt a feladatot nem fogom megcsinálni, kész! - adtam fel már most a nyerésről szóló álmaimat, mivel ráeszméltem, hogy Bontival ez most lehetetlen lenne. Esetleg egy másik világban, másik emberekkel, másik viszonyokkal lehetséges lenne, de így, ilyenkor esélytelen lenne.
- Innen addig nem mentek tovább, míg el nem végzitek a feladatot! - nézett az órájára a japán tanárunk, gondolom azt próbálta felmérni, hány órát tud még bennünket győzködni, mikor engedheti be végre a következő remélhetőleg fiú-fiú párost.
- Úgy viselkedik, mint az ofő, ez már tényleg lehetetlen - hüledezett a szemét törölgetve Bonti.
- Nem véletlenül, kedves Bonti-kun. Tőle kaptam az üzenetet, hogy ezt a csapatot - itt hol rám, hol pedig Bontira emelte a tekintetét - a világért ne engedjem tovább, ha nem akarja megcsinálni a feladatát. Nem tudom, miféle terve van veletek, de én egy osztályfőnök tanácsának eleget teszek - mosolyodott el.
- Biztos az a célja velünk, hogy meghaljunk - dünnyögtem, mire Bonti bólintott egyet. - Te csak ne bólogass, mint egy autódísz!
- Menők a beszólásaid, mondták már? - vágott vissza Bonti, én meg bólintottam, hogy ja, elégszer hallottam már, de a szememmel kábé megöltem volna. - Erre te is bólogatsz! Hatalmas!
- Akkor figyeljetek... Síra- chan! Mi lenne, ha Bonti kezébe dobnánk a labdát, és mi ketten... Szorítanánk össze azt a bizonyos labdát? - kacsintott rám Tegumi, én pedig legszívesebben ebben a pillanatban adtam volna fel az életemet. Elsápadva néztem hol rá, hol Bontira, mintha azt akartam volna latolgatni, melyikkel szenvednék jobban, majd legyintettem egyet.
- Őőő... - hátrált Bonti, én meg ezt a reakciót nem tudtam hova tenni. Ez most komoly?!
- Na, az azért már még nekem is durva lenne. Gyere, te marha! - intettem egyet a csapattársam felé, Tegumi pedig kissé elszontyolodott, de legalább elérte, amit akart: én már elvégeztem volna a feladatot. De Bonti még mindig nem mozdult. - Gyere már, majom! - integettem neki, hogy jöjjön végre mellém.
- Bocs, itt szólt valaki hozzám? - nézett körbe értetlenséget a hangjába erőltetve, én meg elröhögtem magam.
- Jó, akkor gyere ide, kedves pajtásom! - hülyültem erre, mire megadta magát: mellém jött, no meg a labda mellé, amit már a kezemben tartottam. - Csak arra kell ügyelnünk, ne essen le, mert akkor...
- Na, nem mondod, erre magamtól soha nem jövök rá - forgatta a szemeit Bonti a szavamba vágva, én meg rájöttem, hogy bár bunkóságból ötös a tag ma, de igaza volt.
- Jól van, na. A lényeg nem más - tettem a homlokomhoz a labdát.
- Fiatalság! Az utolsó diát még el sem olvastátok! - lépett át a következő oldalra Takumi, én pedig tovább olvastam.
- Lemérik, hány perc alatt teljesítettétek a pályát, illetve minimum két széket át kell lépni a feladat elvégzése során. Érdekesség, hogy bármelyik pillanatban romantikus hangulatot varázsolhat a terembe a felügyelőtanár. He?! - néztem rá a tanárra, aki úgy vonta meg a vállát, mintha azt olvastam volna fel, hogy "Mit esznek reggelire a tengeri szerzetesek?".
- Jó, majd kiderül - vette ki a kezemből a labdát Bonti, majd a homlokához emelte.
- Az vicces, hogy sokkal magasabb vagy, és mégis...
- Akkor majd lehajolok, te meg felhaj...
- Felhajolok, te tehetséges! - nevettem el magam, viszont a hátunk mögött egy diszkréten hangos köhögés hangzott el, szóval én munkához is láttam: lábujjhegyre álltam, míg Bonti kissé lehajolt, hogy nagyjából egy vonalba kerüljön a homlokunk, és kényelmesen össze tudjuk szorítani a labdát, ami eléggé csúszott, de hát nehezítés ugye...
Felettébb érdekes volt. Alig léptünk hármat, és valahonnan százas hangerőn megszólalt Lagzi Lajcsi egyik slágere, amelynek hatására úgy összerezzentem, hogy majdnem elejtettük a labdát.
- S...szerencsétlen, kérlek, ne! - mormogta Bonti, és úgy telelihegte a képem, hogy kedvem lett volna felképelni.
- Ne lihegj, mi vagy te, egy kutya?! - értetlenkedtem, miközben óvatosan átléptük az első széket. Bonti pedig csak hümmögött.
- Ja, méghozzá bernáthegyi! Úgyhogy hamarosan nyálas is leszel! - ordibálta.
- Hülye vagy? Meg akarsz nevettetni? - léptem fel lassan és óvatosan a következő székre, miközben megszólalt a Metallica egyik dobhártyaremegtető száma, amelynek hatására lefordultam a székről, meg ugye közben Bonti is hülyéskedett, szóval mehettünk vissza a pálya elejére.
- Te családi kiszerelésű logikátlan tyúk! - ingatta rosszallóan a fejét Bonti, majd a számnak nyomta a labdát, én pedig elsápadtam. Most komolyan... a szánkkal... És mi van, ha leesik? He?! Valaki elmondaná, hogy akkor mi a frász lesz?!
- B...Barom - suttogtam.
- Ne beszélj. Mi van, félsz? - suttogta vissza Bonti, mire én mind a két kezemet felemeltem magam elé, hogy védekezzem. - Te félsz! Ajaj, úgy viselkedsz, mintha még nem kerültél volna közel férfi szájához, de béna vagy! - nevetett fel, amin még Tegumi is elmosolyodott.
- És ha azt mondom, így van?! - hajtottam le tehetetlenül a fejem, mire mind a ketten elhalkultak. Na, és most mi van? Megint mit mondtam? Nem kötelező minden velem egykorú lánynak olyan közel kerülnie bárkihez is...
- Hát, akkor én leszek az első. De rohadtul boldog vagyok, hurrá - ironizált a srác, engem meg csak vert a víz. De én ennél keményebb vagyok. Elvettem tőle a labdát, majd a szájához nyomtam, utána én is közelítettem a homlokos szituációhoz hasonlóan, csak ebben az esetben a szánkat választotta el a gumilabda. A szememet szorosan lehunytam, hogy ne lássam Bonti szemeit, mert akkor tuti összetörök mindent, annyira összezavarodom...
- Smmm... Nmmm.... - motyogott Bonti.
- Mmmm? - játszódott le köztünk egy komplett párbeszéd, mivel ugye nem tudtunk megszólalni, de valahogy megéreztem, hogy azt kifogásolta, hogy behunytam a szemem, hiszen akkor hogyan látnám az utat, így... Kinyitottam. Bonti mérhetetlenül kék szemeivel találtam magam szemben - azért azt be kellett, hogy valljam, gyönyörű szeme van - , éppen, amire számítottam. Ő nem is kifejezetten engem bámult, inkább próbált mellettem elnézve a pályára figyelni, majd megfordultunk, hogy ő legyen elől, így már egy széket át is léptünk, majd a vezetésével hamar eljutottunk a második szék felé. Mikor Bonti lendületet vett, hogy fellépjen ilyen pózban a székre, az egyik kezével véletlenül megérintette a nyakam, aminek a hatására elveszítettem a ritmust, és tehetetlenül lefagytam, a labda meg természetesen megint leesett...
- Mi van veled már megint?! - lihegett a srác, mert gondolom közben bedugult az orra, és már nem tudott levegőt venni az elmúlt húsz másodpercben, vagy honnan tudjam, én pedig csak a földet néztem, miközben elméletben lemértem a pulzusomat. Rohadt magas lehetett. Csak izzadtam és izzadtam, csak szédültem és szédültem. Bonti! Már megint ott... Mit akart, csak nem megint kiszívni... - Síra, figyelsz te rám egyáltalán?!
- Befejeztem - rúgtam bele a labdába, amely tökéletesen elhaladt Bonti mellett, és találta el Tegumi hasát, amelyen eléggé meglepődött, de ez sem nagyon tudott érdekelni. Ma elég hamar ki tudott bármi hozni a sodromból, de semmi sem annyira erőteljesen, mint az, hogy Bonti akár csak egy ujjal is, de megérintette a nyakam. Most... vagy talán örökre az lesz a gyenge pontom. Vagy talán... Á, de hát az lehetetlen!
Gyors léptekkel kirohantam, ki a folyosóra, ki jó messze. Gondolkodnom kell, hol csesztem el a kedvem. Hát persze, a gyárnál, tegnap! Nem kellett volna odamennem, most jobb kedvem lenne, nem lennének olyan emlékeim, amelyek ilyen maradandó nyomokat okoztak bennem! Bontival is jobb lenne a viszonyom, ez egészen biztos...
- Várj! - hallottam meg a hátam mögött egy hangot. Nem, nem Bonti volt az. Már hogy jött volna utánam, ch, nem is vártam volna el. - Síra, te vagy az? Te Teguminál tartasz? - érdeklődött közelebb haladva felém... Zeririn.
- Nem tudom - ingattam a fejem, miközben bugyután vigyorogtam.
- Dehogynem! De... mi a baj? - hajolt hozzám közelebb, hogy jobban szemügyre vehessen. Aggodalmat hallottam a hangjában. Mondjuk nem is csodáltam, amennyire összezavarodottnak tűnhettem, mivel valóban eléggé össze voltam zavarodva.
- Semmi! Elegem van Bontiból! - vertem egyet a mellettem lévő szekrénybe, amely hatalmas puffanással fogadta a támadásomat. Ezt az ütésemet követte körülbelül három-négy, mire le tudtam nyugodni.
- Bonti kedves srác, nem bántana téged, sem mást, aki nem érdemli meg. Te pedig nem érdemled meg. Lehet, neki is rossz meg nehéz napja van, és ezért viselkedik úgy, ahogy - magyarázta a helyzetet Zeririn, és most éppen az ő szájából nem akartam ezt hallani.
- Valóban? Akkor miért is nem állsz át hozzá? Látom, teljesen megérted szegénykét - fordultam felé véreres szemekkel.
- Mi?! Mi ez a bugyuta ötlet? - hátrált ijedten Zeririn, én viszont közeledtem hozzá.
- Így van. Álljatok össze, úgy lesz a legjobb! Érdekel is engem, Bonti is ezt akarta nemrég! És még most is, nem?! Hát nem?! Én nem fogok küzdeni ezért a hülye csapatért ezen a még hülyébb témahéten! Hidegen hagy! Teljesen! Csináljatok, amit akartok Zer, így is jóba lettetek, legyetek barátok és koronázzátok meg mindezt egy csodás győzelemmel! Szia! - fordítottam hirtelen hátat, majd kiviharoztam az udvarra, majd egy fa tövébe levágtam magam. Én hazamegyek, de komolyan. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott, de a táskám az osztályban maradt. De lusta vagyok felkelni. Nem, nem vagyok lusta felkelni, hiszen otthon kellően kifeküdhetem magam, csak a táskámat szerezzem meg.
Mire visszaértem a folyosóra, Zeririn már sehol sem volt. Legalábbis a folyosón nem. Nem is gáz a helyzet, legalább nem kellett újra elmagyaráznom neki, hogy mennyire elegem van mindenből, és hogy álljon össze Bontival, és nyerjenek. Erre a gondolatra odakaptam a kezem a nyakamra, ahol Bonti ujja hozzáért, és hülyén ingatva a fejem vettem tudomásul, hogy eszméletlen, ez a srác micsoda felháborodást vagy micsodát tud belőlem kiváltani mostanában egyetlen érintésével. De hozzám ne nyúljon, főleg ne... a gyár óta. Na, az óta kifejezetten tartsa magát távol tőlem! Bah!
Óvatosan nyitottam be a termünkbe, ahol szerencsére senki sem volt. Halkan végigosontam a sorok között, magamra kaptam a táskám, és már éppen elégedetten kisuhantam volna a teremből, mire csodálkozva vettem észre, hogy az ajtó, amely korábban tárva nyitva állt, már be volt csukva. De semmit nem hallottam, plusz sehol nem volt senki! Mi a franc...?
- Ki van itt? - kiáltottam, de semmi választ nem kaptam. Ez nagyon ismerős... Na jó, biztosan csak képzelődtem. Magabiztosan ragadtam meg újra a kilincset, de az önbizalmam azonnal elszállt, mint a kámfor, mihelyt valaki a hátam mögé állt, és csak állt, az árnyéka pedig rávetült az előttem lévő ajtó fehér felületére. - Mit akarsz? - semmi válasz. Nem mertem hátrafordulni. A halántékomban tisztán hallottam és éreztem, ahogy dübörgött a vér, a kezem elkezdett izzadni, és ingerülten vártam, hogy érkezzen bármiféle jel a hátam mögött. De már valamilyen szinten készen álltam a támadásra.
- Téged. A csapattársam vagy - hallottam meg a hátam mögött Bonti hangját, és gőzöm sincs miért, de megnyugodtam. Lassan fújtam ki a levegőt, ami hatalmas zajt vert a csendben.
- Ugyan miért? Ott van Zeririn - magyaráztam, mire éreztem, ahogy a hajamba áramlik Bonti sóhaja. A hideg pedig kirázott.
- Az a vonat már elment, be kell érnem Miss Nem Tökéletessel - mormogta, mire számára nem észrevehetően elmosolyodtam. De várjunk csak... Miért mosolyodtam el? Hát hülye vagyok én, vagy mi?!
- Nagyszerű - köhécseltem bénán. - Bocs, csak a táskámban felejtettem a gyógyszerem - kamuztam egyet.
- Hát hogyne. A hülyeséget nem lehet gyógyszeresen kezelni - jegyezte meg rendkívül kedvesen, én pedig megint azon kaptam magam, hogy full mérges vagyok rá...
- Akkor mégis mivel?! - kaptam hátra a fejem, ügyet sem vetve arra, hogy az imént hárítottam tévesen egy beszólást.
- Hát ezzel - szorította a számra... Nem, nem a sajátját, nem egy romantikus szappanoperát nézel az egyik online filmmegosztón, ez a valóság, ahol semmi kedvem smárolni Bontival, és ahol semmi kedve Bontinak velem smárolni. A gumilabdát szorította a számhoz, majd a sajátját is hozzáérintve tárta ki az ajtót, miközben végig a szemembe nézett. Á, nem kaptam agyvérzést másodpercenként... De az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem adhattam hangot az agyvérzésem tüneteinek, mivel akkor leesett volna a labda!
Természetesen ezt az arckifejezésemből Bonti azonnal leszűrte, és többször nevetett magában, de én nem követtem őt ebben, csak a 11. B terméig követtem a lépteimmel... Miközben próbáltam nem ránézni, de a szemem valahogy saját magát irányította, mivel nekem ellentmondva újra és újra visszatért Bonti szempárjához, hogy barátkozzon vele. Meg kell jegyeznem, Bonti szemei végig engem néztek, ch... Viszont mi a helyzet akkor, ha én nem akarok vele barátkozni? Tisztára elvörösödtem, és inkább bele sem mertem gondolni abba, hogy az ajkaink még a szemeinknél is közelebb helyezkednek el, mert akkor tuti összeesem az idegességtől, szóval így nagy nehezen beértünk a 11. B termébe, ahol már a következő páros bámult ránk értetlen szemekkel, mivel gondolom full trollok lehettünk jelenleg, a semmiből megjelentünk egy gumilabdával, ráadásul a szánkkal összenyomva... Gondolom, még nem olvasták el a habos-babos kawaii szépséget, amit Tegumi csillámozott össze pár perc alatt... Na, de majd elérkezik a ti időtök is, wahahaha!
Mindeközben nem érdekelt már bennünket különösebben az ötféle szar zene, amelyet benyomatott a japán tanár, nem érdekelt bennünket a kettő szék, mi hármat léptünk át, én remegő gyomorral, Bonti meg ki tudja, lehet még a közömbösnél is közömbösebben érezte a gyomrát meg saját magát, honnan tudjam én azt...
- Hát, erre kaptok egy pontot pluszban! - lelkendezett tapsikolva Takumi, mihelyst a kezében fogta a gumilabdánkat. Végül sikeresen teljesítettük a feladatot. Közben már Bonti szemeivel is összehaverkodtam, plusz kielemeztem az illata melyik sampon és melyik tusfürdő meg öblítő keveréke lehet.
- Ez nem fair! - toporzékolt a már benn szenvedő egyik játékos.
- Szerintem az nem fair, hogy ezt a feladatot nekünk is meg kell csinálni - nézett a csapattársára a másik fiú, mire nekem végre leesett, hogy mind a ketten férfiak... "Férfiak", maradjunk ennyiben. Haha!
- Ne mondd, gyökér! - ütötte saját magát fejbe a másik, mire elmosolyodtam. Bonti csak becsukta a már kitöltött menetlevelet, majd megindult az ajtón kifelé. Most mondanám, hogy Happy End, de rájöttem, hogy rohadtul van még vissza kettő feladat...

***

- Ti meg? - "lelkendezett" Krisztán Kíra mellett, mikor odaértünk a 12. A terméhez. Ők amolyan várakozópozíciót vettek fel, mi meg értetlenül csatlakoztunk hozzájuk.
- Hogy lehet az, hogy egyfolytában veletek találkozunk, de a többi csapattal nem? - tettem fel a teljesen jogos kérdést, mire mind a ketten - Bonti és Krisztán, mivel Kíra a körmeit reszelte a szokásosnál csendesebben - úgy néztek rám, mintha egy komplett idiótával lenne dolguk. - Miért, ti ennyire tudjátok? - tettem csípőre a kezem.
- Hát nem, de ez akkor is hülye kérdés volt - néztek össze, majd nevették el magukat. Ajaj.
- Talán mert a csapatosztás szerint mi hasonló pályatervet kaptunk - nézett fel a körmeiről lesajnálóan Kíra, mi meg kiguvadt szemekkel néztünk rá. - Igen, ti vagytok a...
- Hármas csapat - segítette ki Bonti.
- Ja, mi meg a négyes. A tanári kar teljesen logikusan a páros csapatoknak hasonló útvonalat tervezett. Azaz az első és második csapatnak, a hármas és a négyes...
- Na, itt omlott össze az elméleted, mert ez baromság - oltotta be Krisztán, meg sem várva a kifejtett elméletet.
- ...A hármas és a négyes hasonlót kapott. De akkor jó, akkor szimplán szerencsések vagyunk, hogy állandóan összefutunk, marhák - állt fel egy székről Kíra, és ebbe már nem tudtunk belekötni... Maximum a "szerencsések vagyunk" kijelentésébe.
- Kire várunk ennyire? - tette fel a következő tök logikus kérdést csapattársam, mire Krisztán szimplán megvonta a vállát, Kíra meg az ajtóra szorította a fülét.
- Zerára és Erionra. Igazából csak a Zerában vagyok biztos, az Erion csak tipp volt - válaszolta meg a kérdést, én meg elröhögtem magam.
- Ennyire visongat? Hóóó, király feladat lesz - örült már előre Krisztán: a szokásosnál többször sóhajtott két szó között, plusz még a szemöldökét is állandóan a homloka közepén egyensúlyozta. A kijelentése után kábé öt másodperces csend állt be, és az ajtó, ahol Kíra hallgatózott olyan hangosan csapódott neki Kírának, hogy mi csak bámultunk, hogyan lehet egy ajtó miatt ekkorát vetődni. Zera galoppozott ki a 12. A terméből a lehető legstílusosabban, majd bocsánatkérően rávetette magát Kírára. Igazi barátok!
- Sajnálom, Kíráááám, nem akartaaam! De oda ne menjetek be! - próbálta elkerülni, hogy Kíra beverjen neki egyet a fájdalom adta idegesség miatt.
- Mégis... miért... nem... te ... tökkelütött?!?!?! - állt fel a földről Kíra, levakarva magáról a lányt, amit a fiúk síró röhögése kísért. Eriont helyesen eltalálta Kíra, mivel sokkal halkabban és nyugodtabban lépett ki a teremből a fiú, a menetlevelet vizsgálgatva.
- Következő terem a 11. A - segítette fel Zerát, aki egyáltalán nem akart továbbmenni, mert megtalálta a legjobb barátnőjét, vagy mi a fene, viszont Erion megragadta a karját, és úgy vontatta, akár egy szánkózó kisgyereket az apja, szóval el kellett mennie.
- Oké, akkor adjatok öt percet... se - vágódott be a derekát fájlalva Kíra a következő állomásra, Krisztán meg zenét hallgatva követte őt, miután elköszönt tőlünk.
- Addig várunk - ült le egy székre Bonti, majd elővette a telefonját, és nekiállt pötyögni rajta.
- Tudom - ültem le mellé, majd én is elővettem a saját kütyümet, csak az volt a gázos, hogy nem jutott eszembe semmi, amit csinálhattam volna, így ráírtam Bontira... Pár másodperc múlva egy értetlen tekintettel találtam magam szemben.
- Ehhez mennyi logika kell, de komolyan?! - furcsállta a kedvességemet a srác, én meg elmosolyodtam.
- Ez jutott először eszembe - magyaráztam meg a hülyeségemet - mivel rájöttem, hogy ez nem kedvesség volt, csak szimplán baromság -, mire semmilyen választ nem kaptam, csak bámult a fiú egy ideig, majd jobbnak látta, ha elmegy WC-re, mivel felugrott a székről, és a mosdó felé vette az irányt.
- Nagyszerű - sóhajtottam leverten, majd gondoltam egyet, és megcsörgettem Bontit. Nem kellett egy perc se, és a fiú WC ajtaja kicsapódott, és egy vörös fejű srác rohant ki rajta, egyenesen felém. Az kicsit furcsa volt rajta, hogy a sliccét nem húzta fel, és az övét sem csatolta be, plusz az öklét rázta előttem. Haha! De lazák vagyunk ma...
- Hé! - kiáltottam fel, amikor kikapta a telefonom a kezemből.
- Trolloknak nem való ilyesmi - rakta zsebre a telómat, és ment vissza a mosdóba. Én viszont követtem. - Csak nem fogsz benyitni! - röhögött a fiú, mivel természetesen rám csapta az egyik WC kisajtóját.
- Elhitted - idéztem egy korábbi mondatát, majd benyitottam. Tudtam, hogy úgyis háttal lesz nekem, így akkora probléma nem lesz, ha ráijesztek kissé, és sikerült is: a fiú majdnem össze...izélte magát, majd gyorsan felhúzta a gatyáját, és ideges fejjel fordult felém, miközben lehúzta a WC-t.
- Te tényleg nem vagy százas - sóhajtott. - Látni akarsz valamit, vagy mit akarsz elérni? Mert akkor azt mondd! - halkította le a hangját, miközben a hajába túrt. Természetesen erre a kérdésre felháborodtam, de mire kinyitottam volna a számat, elöntött a forróság. - Na, tessék, itt az alkalom! - lépett hozzám közelebb, én meg nem értettem semmit. Most ő tényleg kikezdett velem az imént, vagy mi? Feszülten kaptam rá a tekintetem, majd mivel leesett, hogy tök csendben bámult le rám, így én is lehajtottam a fejem, egyenesen a nadrágjára... És most esett le, mekkora baromságot csináltam... Pár perccel ezelőtt az a gatya nem a helyén volt, sőt! Én meg... Úr Isten! Miért nem tűnök el innen? Olyan, mintha földbe gyökerezett volna a lábam! A szám  kiszáradt, nem tudok nyelni sem, a gyomrom pedig összeugrott... Hát persze, melyik ideges emberrel nem történne ez meg?!?!
- Akarod? - mormogta, és ha eddig nem lett volna eléggé közel, még közelebb lépett, így a teste már hozzám nyomódott, én meg csak értetlenül álltam. - Tehát igen - válaszolta meg a fülembe suttogva a feltett kérdését, én meg rákvörös lettem a dühtől.
- Pfff! - ennyi jött ki a számon, semmi egyéb. Nem akart lenni, nem akart lenni, a lehető legteljesebb mértékben!!! Vagy lehet, hogy mé...
- Elhitted - lett újra olyan Bonti hangja, mint korábban, majd ellépett mellettem, megveregette a vállam, és elhagyta a WC -t. Ez egy cseszett baromarc!
- Ez nem játék! - ordibáltam utána, de mivel semmit nem válaszolt, amit már a mai nap során megszoktam, így válasz nélkül rontottam ki a folyosóra, de mivel a srác ott sem volt, így benyitottam a 12. A termébe, ahol Serena sátáni szemei vizslattak, plusz Bonti éppen nagyon próbált koncentrálni arra, hogy ne röhögje el magát. Ezért még akkor is számolunk! Vissza fogod kapni! De még hogyan, ó!
- Neked látom hobbid mindenhonnan késni - forgatta a szemét szarkasztikusan az Átok.
- Az úgy történt... - kezdtem bele, de a nő elnevette magát.
- Nem kell megmagyarázni, te sehova nem tudsz időben megérkezni! - magyarázta meg az események hogyanját, teljesen tévesen. Általánosítani hülyeség, mivel az erős túlzás, hogy sehova nem tudok időben beérni...
- Tudja mit? Mondja azt a feladatot, hogy elhúzhassunk innét - tettem karba a kezem, Serena pedig közelebb lépett hozzám.
- Várjunk csak! Miért ilyen vörös, rosszul van?
- Nem! - tiltakoztam, mire Bonti nem bírta tovább: felröhögött. - Te ott kussolsz! - vágtam oda hozzá az első felkapható tárgyat, ami egy szék volt. Bonti elkapta a felé eső tárgyat, és halál nyugodtan letette maga mellé, majd ráült. Idegesítő, nagyon idegesítő!!!
- Ha lenyugodott, elmondanám a feladatot, amit ennyire meg akart az imént tudni, mivel rájöttem- hogy nekem sincs kedvem magával tovább egy teremben tatrózkodni - magyarázta, én pedig idegesen bólintottam, viszont megjegyeztem magamban, ha lenne nálam egy madárpók, azt tuti a szájába tömném. - Látják azt a sok pillecukrot? Hátrakötött kézzel kell megenni belőle 2 perc alatt annyit, amennyit csak lehet! Lemértük a pillecukrokat, és miután ettetek, újra lemérjük! Minél többet ettetek meg, annál több pontot kaptok!
- Egyszerre kell enni? - tette fel Bonti a széken mobilozva a kérdést.
- Igen. Egymással szemben - válaszolt Serena sátáni vigyorral rám bámulva, én pedig tartottam neki a kezemet, hogy kösse össze. A nő meglepődve vonta fel a szemöldökét, hogy nem volt rám hatással.
- Mint már mondtam, szeretnék minél hamarabb végezni. Mindennel - emeltem fel a hangom, mire Serena megadóan összekötötte a kezemet.

***

- Te tényleg barom vagy - osztottam meg a véleményemet igazán diszkréten a csapattársammal, aki ugyanolyan ingerülten csapta be a 12. A termét, mint amennyire idegesen elszedtem tőle a menetlevelet. - És még így is maximális pont! Hát, ez az alaphangulatunkat nem tükrözi!
- Mert talán te egy nagy nulla vagy, én meg mindent kifogástalanul megcsinálok? - morgott egyet a nem létező bajsza alatt Bonti, én meg felhorkantam erre a képtelenségre.
- Te, kifogástalanul! A kettő kifejezés fényévekre van egymástól, és mire eljutsz te a kifogástalanig, megöregszel és mást nem fogsz egész nap csinálni, csak kötögetni meg pillecukrot enni! Pfuj, pillecukor, bah! - tettem a hasamra a kezem, mivel azt hiszem, egy életre elment a kedvem a pille... szóval, attól.
- Pillecukrot? Undorodom attól a szartól! - vette el tőlem a menetlevelet egy gyors mozdulattal. Egyébként csak annyi történt a 12. A-ban, hogy több kiló cukrot ettünk meg, de azalatt még ennél is több konfliktusunk támadt Bontival. Szerintem nem mondok újdonságot azzal, hogy a fiú nem tudta komolyan venni, hogy ne jöjjön nekem evés közben, szóval párszor összenyálazott, így hivatalosan is elneveztem Bernáthegyi Bontinak. Most miért? Szerintem illő név rá, és még csak nem is tartalmaz trágár kifejezést! Mikor felfogtam egyébként, hogy full nyálas vagyok (egy csepp is sok, na), egyszerűen csak letaroltam, így mind a ketten vetődtünk egyet, de még ezen események közben is csak tömtük magunkba a pillecukrot, mint kettő idióta, Serena pedig csak tapsikolt és a szempilláit göndörítette egy ócska szempilla göndörítővel. Meg volt neki a műsora, az egyszer biztos a szépítkezéshez, bár még mindig nem vágom, mi értelme volt annak, hogy egyébként full rusnya a nő, de a szempillái legalább göndörek, akár a barik szőre. - Figyelsz te rám? Utolsó feladat jön, ha bemegyünk ezen az ajtón! - legyezgette előttem az imént tőlem elvett menetlevelünket Bonti.
- És? - sóhajtottam egyet. - Attól még a nyáladból a DNS-ed itt van, itt! - mutogattam a bal arcfelemre bánatosan.
- Örülj neki! - nyitott be az osztályba, és meg sem néztem, hányadik osztályé, annyira lesokkoltam.
- Hmpf! Örül neki az, akinek két anyja van! - mivel Bonti nem ment be előttem az ajtón, hanem a bunkósága ellenére udvariasan beengedett maga előtt, ezért elég érdekes jelenet volt ez a mostani, de mindegy.
- Sziasztok, bogaraim! - invitált be bennünket a terembe az igazgatónő, én pedig máris kicsit jobb kedvre derültem. Ez a nő maga a napsugár, tényleg olyan ember, aki beragyogja az ember napját akkor is, ha éppen hát... egy hangyányit sincs jó napja. - Utolsó feladat, de ez lesz a legnehezebb, viszont ti olyan kis ügyik vagytok, seperc alatt megcsináljátok! - nevette el magát bájosan - ő tényleg bájosan nevetgélt a kedves megjegyzésén -, mire én is elmosolyodtam.
- Mi lenne a feladat? - tette le Bonti a menetlevelet immáron utoljára a felügyelőtanár elé.
- Nos, tényleg, hihi! - kapott észbe a tanárnő. Éppen időben egyébként, lassan már el kellett kezdenünk az utolsó kihívást. -  Ha a hátam mögé néztek, egy falról lelógó Szent Reviuls fejet pillanthattok meg, amely tele van cukorkákkal. Bekötött szemmel - itt én és Bonti is nagyot sóhajtottunk, mert az egyikünk számára sem jelentett már most sem jót, hogy valamink be lesz kötve - kell egy - egy, a kezetekbe adott gumikarddal szétvágnotok ezt a fejet, hogy kiboruljon belőle a cukorka. Erre kaptok összesen három percet, és kétszer meg lesztek pörgetve, hogy összezavarodjatok - mosolygott továbbra is kedvesen Lia úgy, hogy még majdnem kedvem is támadt az egész feladathoz, plusz hogy pár kiló cukor a nyakamba zúduljon.
- Akkor kezdjük - lett nagyon lelkes Bonti.
- Na, te annyira ne siess! - ellenkeztem, de Lia már be is kötötte a szemünket... Hát, gyors volt, mint a villám. - Meg amúgy is, milyen debil feladat ez?! Miért kell szétcsesznünk Szent Reviuls fejét?!
- Hogy ehessünk cukrot, és én most nagyon éhes vagyok - vallotta be Bonti, mire én csak lesajnálóan sóhajtottam egyet, Lia viszont teljes erőből kacarászni kezdett ezen a "vicces" megjegyzésen. Haha!
Miután belenyugodtam, hogy az ügyességi feladatok zárásaként a mai nap utolsó feladata Szent Reviuls megsemmisítése lesz, megpörgettek mind a kettőnket, és kezdődhetett a harc... A Szent Reviuls fejjel. Nagyon megszédültem, de mivel időre ment a játék, ezért megpróbáltam a lehető legtöbbet a levegőbe és remélhetőleg a fejbe hasítani a lehető legkevesebb idő alatt, és mikor éreztem, hogy csattog valamin a kardom, erősebben és intenzívebben kezdtem el ütlegelni, már elhittem, hogy fél perc alatt elvégeztük a feladatot, és örültem, meg minden, de...
- Fejezed már be, kivered a bekötött szememet! - hallottam meg Bonti kiabálását, és azonnal leesett, hogy egészen eddig a srácot ütöttem, amire hatalmas röhögésbe kezdtem, de nem sokáig, mivel Bonti visszavágott: direkt engem kezdett el egy gumikarddal ütögetni.
- Policáj!!! Policáj!!! Elhitted, hogy bűntelen az életed, Yamanaka Sirállia? Hát nem! - ütögette a vállam, én meg nem bírtam tovább, olyan hülyeségeket beszélt össze-vissza, hogy hanyatt estem a röhögéstől, így Liának először fel kellett segítenie, majd újra meg kellett minket pörgetnie, mivel eltelt bőven egy perc, csak szegény igazgatónő úgy lesokkolt azon, hogy mi nem a fejet ütlegeltük, hanem egymást - szerintem egy álomvilága dőlt romokba -, hogy meg sem szólalt, hangokat nem igen hallottam tőle.
- Oké, most fókuszáljunk arra a hülyeségre - tanácsolta Bonti megfontolt hangon, mire beleegyezően bólintottam egyet. - Oké?!?! - ordibálta, mintha nem hallottam volna, ch!
- Oké, nem vagyok süket!!! - kiabáltam neki vissza, és már most őt kerestem a kardommal, nem a valódi célt. Támadás forever.
- De nem mondtál semmit, jesszus!
- Bólogattam, te barom! - magyaráztam, majd a szám elé kaptam a kezem, mivel leesett a tantusz.
- És szerinted azt látom?! Neked elmentek otthonról! - hallottam a műanyag kard susogását Bonti mély hangja mellett, így rájöttem, már csak gyenge két percünk van, de még sehol sem tartunk.
- Ütögess csak felfelé! - lóbáltam a kardomat felfelé.
- Az állam!!! - kiáltotta Bonti felháborodva, én meg elröhögtem magam.
- Bocsesz, oké, mondok egy államot: Magyarország! - hadartam nevetgélve, mire Bonti egyszerűen csak seggen csapott a karddal. - Az a seggem volt, vigyázz már!
- Ja bocs, a fejedre céloztam...
- Hogy te milyen egy bunkó állat vagy! - vettem észre magamon a "full leamortizáltak engem" jeleit, miközben hüledezve csapkodtam a karddal. Újra meg kellett bennünket pörgetni, de komolyan kerülgetett az az érzés is minden más mellett, hogy odahányjak valaki lába elé.
- Szorít az idő! - kapálóztam kétségbeesve, mivel már nagyon beleéltem magam az egész játékba, mire Bonti kezét éreztem meg a vállamon.
- Add oda a kardod, van egy ötletem - suttogta. - Lia annyira halk, hogy bent sincs, szóval ezt kihasználva, majd én megcsinálom... Most találtam meg a cukros fejet.
- Nem adom, én is tudom! - ellenkeztem, de megéreztem Bonti arcát a nyakamnál, így full lebénultam.
- Elhitted - mondta normál hangerőn a nyakamba hajolva, én meg már most hülyét kaptam.
- Hogy képzeled? És mégis... mit? - tettem a hátam mögé a kardomat.
- Hogy nem tudom, miért szarod össze magad, ha a közeledbe kerülök. De ne aggódj, nem fogok olyat csinálni, csak ha nem akarod - éreztem, hogy elmosolyodik. Amint rájöttem, hogy ő rájött, hogy mi a helyzet... Az idegességet felváltotta a félelem, mennyire lehetek gáz most a szemében.
- De-dehogy tudod... Egyébként erre mit kéne mondanom? - dadogtam bugyután, mire elröhögte magát.
- Azt, hogy oké - lépett hátrább.
- Oké - fújtam ki magam megkönnyebbülten.
- Köszönöm - vette ki az elernyedt kezemből a gumikardot, majd pont abban a pillanatban, amikor az időzítő megszólalt, hogy letelt a három perc, hatalmas csörrenés is felharsant mellette: Bonti szétvágta Szent Reviuls fejét. Látnom kellett. Levettem gyorsan a szemfedelemet, és azzal a látvánnyal találtam magam szemben, hogy Bonti X alakban tartja maga előtt a két gumikardot, akár egy animéből kivágott hős, aki éppen megölte az ellenséget, a cukorkák hullottak le az égből, akár egy... animében, és a srác felvidult, kipirosodott arccal bámult rám, és így álltunk pár percig, mire meghallottuk a folyosóról Lia magassarkújának kopogását. Bonti gyorsan odafutott hozzám a kardommal, a kezembe nyomta, mind a ketten szinkronban felkötöttük a szemkötőnket, szóval mire Lia belépett, úgy voltunk kikészülve, mint a kis angyalok.
- Ó, szóval sikerült! - kavargatott valamit, aminek kávé illata volt. Szóval... az kávé! Nekem is kell!
- De hiper szuperek voltatok, azta! - vett fel egy marék cukrot a földről Lia, majd beírta a füzetünkbe a megfelelő pontszámot. - Gratulálok, ezennel végeztetek a mai ügyességi játékokkal, mehettek haza, a menetlevél pedig maradhat nálam! - tapsolt meg minket az igazgatónő, majd pedig végre levehettük a szemfedőinket, és kimehettünk a teremből...
- Ez az! - fújtam ki magam a folyosón, Bonti pedig csak szopogatta a cukrát. - Neked ez ilyen egyszerű volt?
- Miért, nehéz volt? - bámult rám értetlenül, én pedig ennél is értetlenebbül vontam fel a szemöldököm.
- Hát, nem? Nem voltam... szar? Mármint... Eleinte még Zeririnnel akartál versenyezni helyettem - hajtottam le a fejem. Miért viselkedtem így?
- De nem bántam meg végül, tudtam, hogy jók leszünk, még ha béna is vagy sokszor - veregette meg a vállam, majd a kezembe csapott. - Na, itt is az emlegetett szamár! Na, én mentem, nagyon éhes vagyok, valamivel be kell tankolnom!
- Őőőő... Szia - mormogtam, mire ő csak intett, és megindult a hátsó kijárat felé. - Mi? Én?! Béna?!?! - esett le túl későn a nyilvánvaló oltás, mire Zeririn mellém ért.
- Szia, már jobban vagy? - méregetett, így kellően elszégyelltem magam. Eszembe jutott, milyen hülyén viselkedtem vele nemrég...
- Figyelj... Ne haragudj, csak Bontival összevesztünk egy hülyeségen, vagyis nem is vesztünk össze, csak beszólogatunk a másiknak, és ezt most rajtad is kitöltöttem, szóval... Bocsánat.
- Nem haragszom, Bonti a szünetben mondta nekem, hogy ha idegbajosan viselkedsz, az miatta is lehet, meg mert klimaxolsz, de ezt csak hozzáfűzte... - elmélkedett az egyik szekrényt mustrálva.
- Hogy mit?! Megölöm! - toporzékoltam idegességemben, mire a lány elnevette magát rajtam, és igazából én sem bírtam sokáig ideges lenni, mivel egyrészt megkönnyebbültem az ügyességi feladatok lezárta után, másrészt... Igaz, hogy sok rosszat mondtam Bontira, de igazán össze sem vesztünk, vagyis én így éreztem... Elég bonyolultnak tűnt ez az egész számomra.
- Az mi a kezedben? - hajolt felém Zeririn, mire kinyitottam a markomat, amelyből egy epres cukorka mosolygott ránk.
- Cukor... Szent Reviuls fejéből - zártam össze újra a markom, és óvatos mosolyra húztam a számat.

***

- Te találtál valami jót? - jött ki az informatikai boltból Zeririn. Délután úgy döntöttünk, elmegyünk egyet vásárolni, de nem shoppingolni a plázába, csak úgy egyszerűen benézünk pár informatikai üzletbe, CD boltba, meg miegymás.
- Nem - vontam meg a vállam csalódottan. - Ha a Spongyabob barátkozik Barbie csodás világában CD nem elég jó - nevettem el magam, mire Zeririn felvont szemöldökkel követett engem eme cselekedetemben.
- Gyűjtöd egyébként a fülhallgatókat, nem? Már kettőt is láttam nálad - lépett hozzám közelebb, majd elővett egy vörös - fekete fülhallgatót, amelyben az volt az érdekes, hogy hát... ilyet még nem láttam, nagyon megtetszett a színe és az, hogy nagyrészt vörös színű volt.
- Hát nem igazán, de imádom őket - mosolyodtam el, és eszembe jutott, hogy még jó, hogy nem hoztam szóba a Bonti és Zerirines témámat, most ezen a délutánon nem szeretném ezzel rontani a hangulatot, de mindenképpen fogok erről beszélni vele... Mármint Zeririnnel, csak keresem hozzá a megfelelő alkalmat.
- Akkor tessék, valahogy női megérzés, de úgy érzem, valamiért kéne neked ajándékot adnom, szóval fogadd sok szeretettel - ölelt át, én meg meglepődtem, de nagyon örültem neki!
- Köszönöm - öleltem én is át. - Mennyi volt?
- Ezt nem illik megkérdezni, de mivel rólad van szó, ezért elárulom - ültünk le egy közeli padra, egy jó nagy bükkfa alá. - 600 Ft volt, nem is Huaweii, mint a telefonod, hanem sonys, de garantálom, hogy jobban fog szólni, mint a méregdrága, telefonodra szabott csodák.
- De tényleg nagyon király - forgattam a kezem között a darabot. - Piros... ideál - lógattam a fejemre viccelődve. - Vegyél el feleségül! - szólongattam a fülhallgatót, mire Zeririn elröhögte magát mellettem.
- De hát ez férfi, nem látod? - mutogatott két ujjal a vörös zsinórra, amely a hajamba lógott.
- Hát éppen ezért... - fordultam felé értetlenül, mire kis hatásszünet következett, kábé olyan két percnyi, miután Zeririn egy nagy sóhaj kíséretében megütötte a saját homlokát, mint aki megvilágosodott.
- Jaaa... Basszus!
A nevetésünk pedig bejárta az egész utcát, és én elhittem, a napom a vége felé már makulátlanná vált. De vajon, ha Bonti most itt lett volna, megkérdezte volna ironizálva tőlem, hogy "elhitted"?

Sayuri